Jófej, laza, tizes éveik végén, huszas éveik elején lévő lányoknak tartottam online tréningeket egy szép őszi napon. A lányokból is több volt, a programokból is – s mint utólag kiderült, bőven akadt meglepetés is. Kezdés után megbeszéltük a kereteket, majd villámlásnyi idő alatt annyira zűrös lett minden, hogy egyszerűen nem akartam elhinni.

Előételként késtek, majd nem tudtak belépni a Zoomba, így át kellett költözni Messengerre, de még ezt is megoldottuk, majd jöttek ezek:  

Első résztvevő: Hellósziasztok, egy hete van meg a kiskutyám, ugye nem baj, ha itt ül az ölemben? Én: Persze, mutasd meg. Mindenki: cuuuuuuuuuuuki. Én: cuki, csak két percenként ugat.

A második résztvevő a program alatt sétál a városban. Kérdezem, van egy nyugodt hely, ahová le tud ülni? Válasz: ez a nyugodt hely, szállhatott volna buszra is. Mindezt menet közben, az Üllői út járdájáról.

A harmadik unottan ül otthon, körülötte legalább csend, de fél óra múlva megjelennek a barátai, hogy jöttek társasozni. Onnan valakinek csillogó szemmel puszikat dobál, azóta sem tudom, kinek.

Az negyediknek meghozta a futár az új kabátját, amit a kamera előtt, kérdés nélkül felpróbál. A hölgytársaság elalél tőle, jobb híján én is megdicsérem.

Az ötödik hiába kérem, nem akar kamerát kapcsolni, mert most ébredt fel és még nincs rajta smink.

A hatodik negyedóránként kimegy a folyosóra cigizni, közben is tudok figyelni, mondja. Kérlek, ne tedd. Kamera ráng, mindent mutat. Meg sem hallja.

A nap végén indokolatlanul sokáig ültem a kikapcsolt gép előtt. Nem értettem, mi, miért, miért pont velem történt?

Pár nap múlva elmeséltem mindezt egy kollégának, aki komoly arccal azt mondta, minden a keretezésen múlik. Hogy megbeszéljük-e a szabályokat az elején. Ezen állati jót röhögtem. Mert a dolog nem ilyen egyszerű, van, amikor talán a csillagok állnak rosszul, vagy a résztvevők keltek bal lábbal, de egyszerűen megkergülnek. Amikor minden előjel nélkül elszabadul a pokol és őrült káosz veszi kezdetét.

Ez az, amit az emberekkel való közös munkában nem lehet megúszni.

Szülőként is megéljük, hogy a gyerekek elveszítik az eszüket és a munkahelyen is van, hogy mindenki megőrül. Mi van itt ma, kérdezzük és nem értjük. Próbálunk ragaszkodni ahhoz, amit kitaláltunk, ahogyan csinálni szoktuk, de idegesek leszünk, mert nem megy. Befeszülünk, mire még erősebb ellenállást tapasztalunk, a káosz csak erősödik. Úgy érezzük, a helyzet marhára igazságtalan. Én is így éreztem.

Aztán arra jutottam, hogy a káosszal okosan kell bánni. Erővel nem győzhetem le, de nem is állhatok oda feltett kézzel, ésszel kell játszani. Ha ránk tör a családi, munkahelyi, gazdasági káosz, ne tévesszük el célt, a miértet, de a Nagy Terv többi részét akár el is dobhatjuk. Váltsunk lazára: amíg valahogyan a cél felé evickélünk, amíg kint van a fejünk a vízből, rendben vagyunk. Ha ez a kettő megvan, nyerő helyzetben vagyunk.

 Mert a káosz egyszer biztosan véget ér. A gazdaság helyreáll, a kollégák hazamennek, az estére megőrült gyermekeink is elalszanak. Minden megnyugszik. Csak ki kell tartani addig. Fej a víz felett. Aztán új nap indul.

A program elején én is feszült lettem és ideges. Úgy éreztem, kicsúszott a kezemből a csoport és az irányítás is. Vesztésre álltam. Hirtelen eszembe jutott egy valahol olvasott idézet: öleld kebledre a káoszt, barátom! Mást úgysem tehetsz. Hülyeségnek tűnt elsőre, de itt értettem meg, mit is jelent.

Mivel jobb ötletem nem volt, vettem a poént, dicsértem a kiskutyát, a kabátot, de menet közben a Zoomra optimalizált képzésből Messengeres action learninget csináltam, a workshop módszertan helyett helyzetgyakorlatokat hoztam és a befeszülés helyett velük együtt nevettem azon az őrületen, ami kialakult. Mindent eldobtam, de tartottam az irányt és arrafelé tereltem a csoportot is.

Nem érdekelt már, mit terveztem, csak az, hogy jófelé menjünk. Egy lépést láttam előre, de ez elég is volt. Nehezen, de haladtunk. Arra, amerre terveztem. Nem úgy, de arra. Aztán ahogyan a törvényszerűség diktálja, ez a program is véget ért. A káosz elvonult. Lecsuktam a monitort, csend lett.

A résztvevők azt mondták, így is volt haszna. Ők is érezték, hogy zűr van, de kaptak valamit még akkor is, ha az Üllői út járdáján álltak, vagy a kiskutyájukra vigyáztak. Mindenesetre én nagyon akartam és azt hiszem, ez átment nekik is. Annak örülünk amink van és nem amiatt kesergünk, amink nincs. Ebből ennyit lehetett kihozni.

Imádtam.

S bár cukik, de kiskutyával az ölemben sosem fogok tréninget tartani.