2017. máj 10.

Biztos receptek rémes csapatépítőkhöz

írta: mbudai
Biztos receptek rémes csapatépítőkhöz

Gyakran tartok céges csapatépítőket és a sajtóban olvasott riasztó történetek hatására mesélem el, hogyan látom ezt a műfajt a magam oldaláról. Főleg a megrendelőkről és a trénerekről lesz szó - ugyanis gyakran a kettő kiváló összhangja eredményezi a szörnyű helyzeteket a résztvevők számára, ami azért is gáz, mert végtére is, értük van az egész. 

Úgy látom, a szörnyű programok okai a szakmaiatlanság, a csoportokkal való munka alapismereteinek hiánya és az emberi gyarlóság. Nem akarok megbántani senkit, de annyi pénzt költenek el cégek potyára erre, hogy abból már komoly fejlesztések valósulhatnának meg. A tréningpiac egyik legnépszerűbb szereplője kerül ma terítékre: a céges csapatépítők. Amik futballnyelven szólva gyakran kihagyott ziccerek, elbénázott rúgások az üres kapu mellé. Gólöröm helyett a megrendelők gyakran az ezerfejű zúgolódó közönség szeme előtt fogják a fejüket. 

A műfaj origója, hogy a brigád elmegy berúgni a cég pénzén. Ez egy kiváló alkalom arra, hogy eleve ugyanazokkal beszélgessenek, akikkel a munkában is, és a potya ital hevében jól beszólogassanak egymásnak, jobb esetben az alkohol adta önbizalomtól telve a főnöknek. Ennek a világon semmi értelme sincs, de mégis sokan csinálják és sok-sok pénzt költenek erre. A csoport dolgozója szívből utálhatja a kollégáját, hiszen nem vele kell dolgozni, hanem a társ területekkel. Ha már csak ez az ötlet jutott eszükbe, akkor miért nem fognak össze pont velük? Aztán hétfőn józanul fel lehet hívni marketingesként a pénzügyest, akivel együtt fogyasztottunk el 2 méternyi sört a Jégerrel, nosztalgiázva a közös élményen és segíteni egymásnak, a közös fejfájás hátha jobban hat a termelésre. 

Olyan is van, hogy jön az ötlet a brainstormingon, de a többi workstream timingja közben senki nem törődik azzal, hogy végiggondolják, mondjuk a mellettük ülő, víziszonyos kolléga mit gondol a búvárkodásról - de akár meg is nyugtathatnák, hogy semmi baj, majd csónakban ülve víz alatti drónnal ő fogja megörökíteni a merülést. 

Hogy ne fogd a fejed

Emberekkel, csoportokkal tudni kell foglalkozni, ez egy szakma, képzettséget, hozzáállást, tapasztalatot igényel. Csak amíg orvos, építész, taxisofőr csak adott papír, keményfedeles okirat birtokosaként lehet valaki, addig tréner, coach, változáskísérő, vagy önbizalom edző (vannak ilyenek) bárki lehet. Bárki tarthat „tréninget” vagy „workshopot” aki tud facebook eventet csinálni.

Pedig a csoportos foglalkozás nagyon hasznos is lehet: a kollégák jobban megismerik egymást, a másik napi munkához hozzáadott értékét, fejlődhet az együttműködés, kezelhetők (vagy felszínre hozhatók) a konfliktusok, élményt lehet adni, kimozdítani őket a napi monotonitásból, satöbbi – de csak óvatosan, kellő körültekintéssel és szakértelemmel.

Az emberekkel való foglalkozás őrült nagy felelősség, nem mehet elefánt a porcelánboltba, ahol emberek a porcelánok.

Tréneri, csoportvezetői oldalról ez okozza a fő gondot: a tapasztalat, képzettség hiánya. Bárki be tudja írni a google-ba, hogy „team building activities” de ez olyan, mint a munkaügyes Erzsikének szikét adni a kezébe és felkérni műteni: vágni ő is tud vele, aztán roncsol, majd nem lesz képes összevarrni a sebet. Sokan képesek parazsat csinálni, quadot venni, különböző csapatépítő programokat összehozni, de nagyon gyakran hiányzik belőle a lényeg: a szakember, aki képes kimondatni, megértetni a tanulságokat, hogy ami történt, miért történt, és mit tud a csapat és az egyén tanulni belőle.

A feladatnak nem a szórakozás a lényege, hanem az, amit tanulni lehet belőle. Ez a lényege.

De ha a tréner még ért is hozzá – hiszen ilyen is van szép számmal itthon – jön a második probléma: a megrendelő és igényei.Csapat nem épül egyik percről a másikra, nincs egy varázsgomb, amit megnyomva emberek csoportjából egy összetartó közösség lesz. Ennek okait talán nem kell részletezni, de mégis, a TED videók, szakmainak álcázott cikkek és önsegítő könyvek által elvarázsolt megrendelői oldal mégis ezt várja el. A megrendelő instant, hype-olt megoldást akar solution fókusszal, hogy az employer branding bullet point alatt content legyen a slide-on a board meeting-re. Azonnal és mindent akarnak. Joguk van hozzá: fizetnek érte. 

De olyan nincs, hogy mindent és azonnal

A jobb, etikusabb kollégák elmondják: ilyen nincs. Milyen jó lenne, egy vagyont lehetne számlázni azért a gombért. Egyesek a csapatépítés fázisait is elmondják, angolul, hogy forming, storming, norming, performing. A megrendelő hümmög, majd azt választja, aki bólogat és elhiteti vele, hogy azonnali megoldást tud.  

A csapat nem egy tréningen épül, hanem – többek között - a közös cél elérése érdekében vállalt túlórák közben, az együtt sírunk, együtt nevetünk helyzetek alatt, közben, után. Ez egy folyamat. Közösen, a főnökkel. Nem a trénerrel. 

Szörnyen fontos az előkészítés. A program előtt tudni kell, kik jönnek, milyen korosztály, milyen a nemek aránya, hol jártak már korábban, milyen fizikai, szellemi állapotban vannak, szóval tudni kell: kik lesznek a résztvevők. Aztán tudni kell, mi a cél: mit akarunk kihozni a programból. Have fun, vagy menjünk mélyre? Hol fáj most a csapatnak, mit akarunk fejleszteni, mire döbbenjenek rá, mi legyen a hozadéka, amiért a cég napidíjat fizet a trénernek? Mi lesz a tréner hozzáadott értéke?

Persze, olyan is van, hogy nincs tréner. Szeretnénk hinni, hogy pótolhatatlanok vagyunk, de ez nincs így. Ilyenkor a csapat magának szervez – ebből kellő tudás nélkül az lesz, hogy a hangadók, vagy a rossz főnök mondja meg hová menjenek, a többi pedig nem mer mást tenni, mint bólogatni. Itt súlyosbító körülmény a szakmaiatlanság, nem lesz megbeszélve mi történt, jól is elsülhet, mint ahogyan a kapanyél is képes erre – jó csapat esetén a buli remek lesz, de lássuk be: itt könnyen lehet, hogy kihagytunk egy ziccert, mert ennél sokkal jobb is lehetett volna.

A résztvevőt nem lehet okolni, érte van az egész. Van olyan, hogy nem akarnak jönni. Vannak nagyon nehéz esetek is. Olyan is, hogy lenne jobb dolguk. Akad, aki sem fejlődni, sem semmit csinálni nem akar. Olyan is, hogy a tervezésbe hiba csúszik és menet közben látszik, a program a falnak tart. Ott már mindegy, miért. A miért ráér később, azonnal lépni kell. Kezelni kell és 10+ év tapasztalata mondatja velem, hogy néhány kivételtől eltekintve lehet. Mert a raktárvezető Pista talán rosszkedvű, tele a töke, de jellemzően nem ostoba. Csak érteni kell a nyelvén.

De akkor mégis hogyan?

Persze, okoskodok, hol lehet elrontani, de hogy lehet jól csinálni? Szerintem ne akarjunk egyszerre nagyot lépni. A lépcsőt meg kell mászni. Remek ötlet a közös főzés, de ha Marika és Jucus gyűlölik egymást, és a csapat úgy ahogy van nem érti, mit és miért csinálnak, akkor a főzés helyett ki kell állítani a vezetőt és elmondatni vele mindezt. Vagy ha nem tiszták a folyamatok, a munkakörök, rossz az információáramlás, azon sem segít a szlovéniai raftingolás. A legjobb wellness hotel sem gyógyítja meg a borzalmas főnököt, miként a facebookon jól kommunikálható CSR program sem képes arra, hogy a kommunikálatlan, átgondolatlan szervezeti változás negatív hatásait kezelje.

Ezért kell szakember. Ez pedig pénzbe kerül. Meg kell nézni a csapatot, és a minőségi, külsős/belsős szakemberrel együttműködve lépésről lépésre haladni, aminek a vége lehet, hogy egy hatalmas ivászat a Balaton partján, de oda nem csak fizikailag, hanem képletes értelemben is el kell jutni.

És nincs, nincs piros gomb, szisztematikus, néha sziszifuszi, helyenként idegesítő, de leginkább örömteli és jellemzően a vezető által irányított, és szinte teljesen rajta múló csapatépítési folyamat van, amit külsős szakember leginkább támogatni tud, de egymaga megteremteni, és fenntartani semmiképpen sem. Ez a szép az egészben. Vagy épp ellenkezőleg?

Szólj hozzá

szakmai olvastam karcolat