2017. sze 19.

Laci te, hallod-e?

írta: mbudai
Laci te, hallod-e?

Botka László, MSZP miniszterelnök-jelöltje a hétvégén nagyszabásúnak szánt beszédet mondott, amit a televízió is közvetített. Megnéztem és szörnyülködtem: pont attól az embertől nem vártam ilyen gyatra teljesítményt, akinek szakmája az emberek meggyőzése és pont nem akkor, amikor erre ennyire szüksége van. Megmutatom, hol láttam komoly hibákat, hátha velem együtt más is tanulhat belőle.

A bejegyzésnek határozottan nem célja a politizálás, a szöveg tartalmi elemzése, vagy a jelölt alkalmasságának értékelése, pusztán az előadásmód elemzése.

Én ugyan ki nem állok

Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik rettegnek attól, ha közönség előtt kell beszélniük. Nem szólalnak meg tréningen, nem akarnak, mernek szerepelni. Remegő térd, kiszáradt torok, izzadó tenyér jellemzi őket. Köszönjük mindezt az iskolának és a szúrós szemmel feleltető, hibát kereső tanároknak és a kegyetlen osztálytársaknak. A nyilvános beszéd iránti félelme legtöbbeknek innen jön. De innen szép, és lehet is nyerni.

A beszéd, előadás, prezentáció kiváló arra, hogy hatással legyünk a közönségre. Elérhetjük, hogy bízzanak bennünk, hogy kövessenek bennünket – erre törekszenek a politikusok, de üzleti környezetben is kifizetődőek ezek a készségek. Nagyon fontos, hogy mit mondunk, de legalább annyira fontos, hogyan mondjuk ezt – azt gondoltam, hogy egy országos párt miniszterelnök-jelöltje ha maga nem is, de körülötte vannak olyanok, akik ezzel tisztában vannak. 

Olyanokat láttam Botkánál, amikkel gyakran találkozom üzleti környezetben is. Egyrészt jól látható, hogy a profik, vagy annak gondoltak is tudnak hibázni, másrészt ha ezeket nem követjük el egy prezizés közben, már előrébb leszünk. 

Az amatőrizmusnak nincsen diszkrét bája

A beszédet az atv élőben közvetítette. Ennek fontosságát nem kell hangsúlyozni, hogy a politikai helyzet miatt miért volt (lehetett volna) jelentős pillanat, az pedig nem a blog témája. Koncentráljunk arra, hogyan mondta el a beszédét. Öt pontban jönnek az észrevételeim és bőven elég a beszéd első négy percét és az utolsó másodperceket megnézni. A többi felolvasás és a tartalom most lényegtelen. 

1. Öltözék

Nézőpont és megítélés kérdése, hogy kell-e nyakkendőt viselni, szerintem itt kellett volna. A zakó ujja hosszú, nem látszik az ingujj vége, jobb helyeken a konfekció zakót is elvisszük szabóhoz, amit ha felállunk, begombolunk. Ezek alap öltözködési szabályok, amiket illik betartani még egy baloldali politikusnak is és nem mentség az sem, ha zavarban volt. A mozdulatnak gépiesnek kell lennie. 

2017-09-19_2.png

Botka az elején kapaszkodik az állványba, ez sem kelt jó benyomást a hallgatóságban.

Ne feledjük: az első jó esetben másfél perc után a néző ítélkezik és innentől nincs második esélyünk az első benyomásra. Öltözékünk, kiállásunk, megjelenésünk, első mondataink az előadás legelején kulcsfontosságúak, ha elszúrjuk, nincs visszaút.

2. Mozgás a színpadon

A beszéd első 3 és fél percét nem az állvány mögött, hanem a közönséggel szemben tölti. Ez lehetett volna jó ötlet is: itt vagyok teljes életnagyságban. Az elején megnyerjük a közönséget, vonzóvá válunk, erőt mutatunk, határozottságot, majd amikor ez megvan, beállunk az állvány mögé és felolvassuk a beszéd érdemi részét, amit majd megír az újság. Az ötlet jó, de nem jött össze.

Azért nem, mert Botka felkészületlen, a fel-alá sétálás béna, a kéz remeg és ezt a köteg papír csak hangsúlyozza, ez jól látszik a lenti videóban is. Ezért kell próbálni: ha nem megy, vagy nem néz ki jól, inkább ne mászkáljon elöl, álljon be szépen az állvány mögé, ami bejött a réven, kamatostul elment a vámon. A következő egy percben mindez benne van: 

3. Lóbált A4-es papírok

Botka számomra érthetetlen módon a kinyomtatott beszédével hadonászik a színpadon. Nem viszünk fel kinyomtatott papírt a színpadra, gagyi, amatőr megoldás. Erre van a konferanszié kártya, szlengben konfkártya. Vastag, kemény fedeles, mérete A5, a közönség felőli része színes, a másik oldalon ott van a segítség és csak rá kell pillantani, ilyet látni minden valamire való műsorvezető kezében. Elegánsabb, mint egy köteg papírral mászkálni a tévékamerák előtt. 

Ezt úgy is lehetett volna, hogy konfkártyát használ (dehogy használ, megtanulja a szöveget, de erről később…) az állványra be van készítve a kinyomtatott beszéd, szövegkiemelővel megjelölve ahonnan kezdeni kell. A váltáskor a kártyákat egy asszisztens kezébe adjuk, (közben a kamera a közönséget mutatja) a tévénéző ezt nem is látja. Beállunk az állvány mögé és határozottan folytatjuk, hiszen a szövegkiemelő vezeti a szemünket. Mire a közönség befejezi a tapsot és a kamera megint minket mutat, asszisztens nincs a képben, készen vagyunk a folytatásra. 

4. Olvasás

Ha állvány nélkül, magányosan, segítség nélkül, "meztelenül" állunk a közönség előtt, a szöveget meg kell tanulni. No pain, no gain. Nincs kifogás, mellébeszélés. Ez a legdurvább hiba.

Az első részben (amíg nem kezd el olvasni) alig két oldalnyi szöveget kellett volna megjegyeznie. A többit már lehet olvasni, arra van az állvány. Az elején az olvasás hitelteleníti a beszélőt, a nézőt nem tudja elvarázsolni, bevonzani – a közönség legyint, hogy nézd baszki, olvas. Botka az első három és fél, sétálós percben 28-szor néz a papírjára, az első oldalon lévő szövegre 15-ször, gyakran a legfontosabb pillanatokban, amikor a kulcsüzenetet (Hiszek a szövetségben, hiszek az együttműködésben) mondja el. Olvasni kell, miben hisz? 

2017-09-19_4.png

Ezt úgy kell, hogy nem olvasunk - megtanulom, felnézek, bele a közönség szemébe és úgy mondom el, hogy erő legyen benne, hogy még a legelvakultabb ellenfelem is berezeljen, milyen határozottság és karakánság van bennem. Hogy a velem szemben ülők számára egyértelmű legyen, én meg tudom, merem és fogom is csinálni. Hadd áramoljon az energia.

Ebből mi lett? Egy nagydarab pali ténfergett remegő kézzel, miközben olvasott a papírjából, mert magától azt sem tudta, mit kellene mondania. Nem készült és nem készítették fel. Lehangoló. 

5. Az első sor

A mozdulatok gyakran többet árulnak el, mint a szavak. Érdemes megnézni a pártelnök, Molnár Gyula reakcióit, az első sorban ül középen, az üres szék jobb oldalán. Vagy annak örül, hogy nem ő áll ott, vagy amiatt búsul, én nem tudom, de az biztos, hogy nem látszik rajta sem a lelkesedés. De ha a jelöltön és a pártelnökön sem, akkor kin kellene? Hogy ragadjon ez át másokra? Botka elfordul, Molnár reakciója pedig... 

A vége már kabaré, az elnök a záró tapsnál először hátrafelé néz, majd némi unszolásra feláll ugyan, de olyan gyorsan távolodik el Botkától, mintha az fertőző beteg lenne. Zavarban van, a zakóját igazgatja, látszik rajta, ott sem akar lenni. Odahajol valakihez, arra figyel ahelyett, hogy látványosan a saját pártja miniszterelnök-jelöltje mellé állna. 

A néző nem tudja, Molnár mit gondol: a néző egyszerűen ítél. Ez van akkor, ha fontos pillanatokban nem figyelünk az apróságokra is, ha valaki nem mondja el az érintetteknek - egótól függetlenül - hogy mit és hogyan kell tenniük.

Nincs olyan, hogy nem kommunikálunk

Alapszabály. Nincs olyan. Nem csak szavakkal tesszük ezt – az arckifejezésünkkel, gesztusainkkal, de még az öltözékünkkel is kifejezünk, vagy üzenünk valamit. Ezt nem tudjuk megváltoztatni – de ki tudjuk használni. Tanulni kell, próbálni és gyakorolni, megtanulni a szöveget, megkérni valakit, hogy nézze meg milyenek vagyunk. Ha tehetjük járjuk be a termet, álljunk fel a színpadra, szokjuk a kilátást, mondjuk el újra és újra a szöveget – különösen az első 4-5 mondatot, az a kritikus. Ha az jól sikerül, megnyugszunk. Ha rosszul, baj van. Használjunk trükköket: konfkártyát, olvassunk, ha nagyon zavarban vagyunk és építsük fel úgy a beszédet, ahogyan az hozzánk passzol. 

A végén pedig, amikor jön a taps ne siessünk le a színpadról: az nekünk szól, azért megdolgoztunk. Jár az a néhány pillanat, élvezni kell.

Mit tanultam ebből?

A régi rómaiak azt mondták, hogy ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel. Ezt úgy fordítanám át a jelen helyzetre, hogy ha valamihez nem értsz, találj valakit, aki igen. A nyilvános beszéd tanulható, de senkitől sem elvárt, hogy magától értsen hozzá. A másik tanulság pedig az, hogy sok mindent lehet takargatni, de a felkészülés hiányát egészen biztosan nem. Nincs olyan, hogy adj Uram, de tüstént. Ha a körítés rossz, mindegy a belbecs – és a végén sok hűhó lesz a semmiért.

Szólj hozzá