2018. máj 02.

Éjszaka a konyhában

írta: mbudai
Éjszaka a konyhában

Mindjárt éjfél és én a konyhában ülök. Most nem jönnek a betűk, nehezen halad a munka, nem akar olyan lenni, amit jó szívvel kiadnék a kezemből. Máson jár az agyam. Emberekkel dolgozom és ez nagy felelősség - most pedig kirúgtak valakit, akivel sokat dolgoztam.

Talán sokszor úgy tűnik, de a coach, tréneri lét nem csak móka és kacagás. A mi munkánk természetes része az önreflexió, ami azt jelenti, időnként nehéz kérdéseket teszünk fel magunknak. Hogy mit, miért csináltunk, mi volt jó és mi nem. Ezeknek helye, célja és oka van, bár nem mindig kellemes procedúra. Itt egy jó példa.

Azonnalival utcára

Vince közel tíz éve vezette csoportját egy nagy cégnél, egyedül nevelte a lányát. Amit csinált jól csinálta és éveken keresztül senki sem kérte arra, hogy működjön másként, jogosan gondolta, rendben van amit csinál. A szervezet működése azonban hirtelen nagyon megváltozott, Vincének a régi, jól bevált módszerek helyett már mást és máshogyan kellett (volna) csinálnia. Ekkor kezdtünk együtt dolgozni, nem választott, megkapott engem. A cél az volt, hogy készség szinten alkalmassá váljon megfelelni az új kihívásoknak. Ehhez minden adottsága megvolt, egy kivételével: az akarás hiányzott. 

Ahogy telt az idő jól látszott nem sikerül alkalmazkodnia a változáshoz, sokasodtak a konfliktusai a főnökével, lehetett sejteni, hogy kenyértörés lesz a vége. Hogy mi várhat rá, azt négyszemközt időben, finoman és csak neki jeleztem is.

Szépen, halkan, segítő szándékkal szóltam. Vince személyiségét megismerve azt gondoltam, karakánsággal az ellenkező hatást értem volna el, amit nem akartam megkockáztatni. Tudok konfrontatív lenni, de ebben az esetben nem volt így, ott és akkor a túl direkt közlést (térj már észhez, ki fognak rúgni) nem éreztem helyesnek. Távolságtartó volt, nem engedett közel, ráadásul - és ez fontos - hogy elküldhetik, csak az én megérzésem volt, konkrét információm nem volt róla.

Eltelt pár hét és azt éreztem, szabadulna a közös munkától, a velem való együttműködésbe sem állt bele igazán és mivel korábban már megtanultam, hogy a lovat el lehet vinni a folyóhoz, de inni neki kell, ezért úgy döntöttem, nyitva hagyom az ajtót, készséges maradok, jövök ha kell, de ha neki nem fontos, erőltetni nem fogok semmit sem. Akkor ez a döntés minden szempontból helyesnek tűnt.

Én azt szerettem volna, ha Vince marad és változik amennyit kell és megtalálja a számítását. Az volt a feladatom, hogy ebben segítsem. Az ő érdeke más volt. A közös munkát fél éve befejeztük, érzésre felemás eredménnyel. Ezen már nem lehet változtatni, miként a végeredményen sem. Vince egy hete új kihívásokat keres.

A dilemma

Eltelt pár hónap a közös munka óta és én a lámpa fényénél azt kérdezem magamtól, hogy megtettem-e mindent, ami tőlem tellett? Vajon jobb lett volna neki, ha felvállalva a konfliktust egyenesen, nem törődve a következményekkel, a szemébe mondom, mi várhat rá? Kellett volna, lehetett volna-e valamit máshogyan csinálnom? Nem jó azon agyalni, elrontottam-e valamit, és ha igen, hol, de ettől még szükséges, ettől még kell. 

Itt már nem is Vincéről, hanem a saját lelkiismeretemről van szó. Több száz új emberrel találkozom évente, van, akivel csak pár napig, másokkal hosszabb ideig dolgozunk együtt. A munkám nem az, hogy egy csoport előtt produkálom magam és ostoba játékokat játszatok, vagy okos fejjel jókat kérdezek.


Emberekkel dolgozom, őket formálom, csiszolom. Felnyitom a szemüket, tudást, tapasztalást kapnak, gondolkodásra serkentem őket. Néha gyengéden, máskor erőteljesebben. A szavaimmal dolgozom és értek ahhoz, hogy ezeknek hatásuk legyen. Tudok úgy kérdezni, olyat mondani, hogy az betaláljon. Ez a szakmám. De ez sosem lehet öncélú, mindig a másik érdekében kell történjen.

Szóval a kérdés az, kellett volna valamit máshogyan csinálnom? Hibáztam? Van felelősségem abban, ami történt? 

Két lábbal a földön maradni

A magunkfajta a sok észosztás után hajlamos azt hinni, mindent tud, ráadásul mindezt jobban, mint bárki más. De ez nincs így. Senkinek nem kívánok egy önhitt, nagyképű, beképzelt trénert és én sem szeretnék olyan lenni. Ezért kellenek az ilyen alkalmak, az önvizsgálat, az önreflexió, akár egyedül, akár egy másik szakemberrel, amit szupervíziónak hívnak. Mert időnként – szakmától függetlenül – igenis végig kell gondolnia az embernek, hogy mit csinált jól és mit rontott el. Két lábbal kell a földön maradni, nem szabad elszállni. Segítő szakmát viszünk, a másikért vagyunk, ez az ő története és mi csak mellékszereplők vagyunk.

jhjh.jpg

Az ilyen éjszakák döbbentenek rá újra és újra, hogy közel sem vagyok, voltam és sosem leszek mindenható. Ilyenkor ébredek rá a saját hibáimra, amikből így tanulni tudok. Hogy ne csak a másikból, hanem magamból is próbáljam meg kihozni a legjobbat.

Sosem derül ki, mi lett volna, ha

Hajnalra arra jutok, hogy Vincén már nem tudok segíteni. Amikor még lehetett, szerettem volna, én készséges voltam, de nem tolakodó, amit akkor tudtam, ahhoz mérten mindent megtettem. Addig mentem, amíg lehetett, amíg igényelte, amíg hagyta. Egy lépéssel sem tovább. 

Lehetett volna másként, szemébe mondani, hogy el fogják küldeni - de ki tudja már, mi lett volna abból. Ott és akkor nem tudhattam, csak sejthettem, hogy ebből kirúgás lehet és túl sok volt a feltételes mód a konfrontációhoz. A munkájához neki kellett volna ragaszkodnia, az idők szavát neki kellett volna megértenie.

Csukott szájba nem lehet sütit tömni. De megint egy fél éjszaka kellett ahhoz, hogy ezt így le tudjam írni.

Szólj hozzá

tréning coaching