Tóbiás
2017. május 22. írta: mbudai

Tóbiás

 

 

Évekkel ezelőtt történt, még nagyon kezdő voltam. Egy üzlet értékesítőivel dolgoztam, ahol az egyik srác a kirúgás szélén állt, mindenki menthetetlennek tartotta – úgy voltam vele majd én megmutatom neki, majd én megváltoztatom, megváltom őt, és a világot is! Szerencsém volt: akkora pofont kaptam, hogy később el tudtam kerülni a nagyobbakat. 

 

Tóbiás egyébként tök jól érezte magát 

Huszonéves, laza, flegma srác volt, arc, egy igazi karakter. A tulajdonos többször beszélt már vele, kérte szépen, határozottan, leült vele az üzlet vezetője is, de semmi sem történt. Próbáltam visszafogni a vigyort az arcomon, annyira örültem ennek: majd én, majd én, majd én! 

Leültem én is Tóbiással, és ahogy tanultam, lelkesen elmondtam neki mi fog történni, hová tartunk, mi vár rá és már alig vártam a közös munkát. On the job fejlesztés volt. Bele is vágtunk, de gyorsan kiderült, Tóbiást pont nem érdekli, mit mondok neki. Semmit nem fogadott meg és remekül szórakozott azon, hogy hülyét csinál belőlem. Így telt el az első néhány napunk.

Eltelt az első hét, a többiekkel jól haladtunk, Tóbiással nem. Biztos voltam abban, hogy én csinálok valamit rosszul. Éjjel ültem a konyhában egy bögre kihűlt tea mellett és azon agyaltam, mit csináljak máshogyan, hogy neki jobb legyen. De bármit tettem, lepattantam róla. Délutánonként többször mondtam le találkozókat, mert megoldást KELLETT találnom a helyzetre. Volt néhány forgolódós éjszakám.

Áttörés?

Egy péntek délután úgy tűnt, megvan az áttörés: fogadkozott, hogy ő most aztán tényleg megváltozik, kell neki a munka, igazam van és komolyan, tök hülye volt, hogy ő eddig ezt nem látta be. Elhittem neki. Vigyorogva mentem haza, várva a hétfőt, hogy érdemben elkezdjünk dolgozni. Mondtam én, hogy majd én, mondtam én, hogy megváltom őt is és a világot is, látjátok, feleim szemtükkel, mit tettem?

Egész hétvégén a hétfő reggelt vártam és azt, hogy Tóbiás jöjjön dolgozni. Reggel elégedett voltam, mert a kezemben lévő üres lap remekül szimbolizálta, hogy tiszta lappal folytatjuk. De Tóbiás nem jött.

A pofára esés

Órákkal később, mikor éppen mással foglalkoztam, megjelent. Olyan másnapos volt, azt sem tudta hol van. Néhány perc múlva fél füllel hallottam fennhangon előadott sztorijait a szuper hétvégéjéről, hogy kivel, mit, mikor és hol ivott, és igazából magasról tesz ő erre az egészre, hiába jártatja neki bármelyik okostojás a száját, beleértve engem is.

Hirtelen nagyon picinek éreztem magam. Becsapottnak, átvertnek, ostobának, idiótának, igazi lúzernek. Aztán dühös lettem, de nem mutathattam ki, ott voltak a többiek. Tóbiáshoz nem szóltam egy szót sem, mondjuk ő sem hozzám. Így telt el az a nap. Este hívott a tulajdonos, hogy kirúgta Tóbiást, aki többet nem jön dolgozni, a szavai itt csengenek a fülemben ma is: már ne tervezz vele. Ürességet éreztem.

Mit tanultam ebből?

Nem jöttem rá azonnal a történet tanulságaira. Először dühös és bosszús voltam. Sejtettem, hol hibáztam, de nem állt össze az egész. Aztán a történet tanulságát néhány nappal később, a sztori ismerete nélkül mondta ki egy tréning résztvevője. Ott és akkor értettem meg, mit csináltam nagyon rosszul. Azt mondta:

 „El lehet vinni a lovat a folyóig, de innia neki kell. Csukott szájba nem lehet sütit tömni, morzsa lesz belőle.”

Úgy beütött a felismerés, hogy szünetet kellett tartanom. Ó, én idióta, én önhitt barom. El akartam vinni a lovat a folyóig, és mivel nem ivott, én nem aludtam éjszaka. De azt nem vettem észre, hogy nem vittem, hanem rángattam, és Tóbiás nem is akart inni a folyóból. Csak én akartam, hogy igyon belőle, emiatt a bukásom sem kerülhettem el.

A mi szakmánk lényege a másik támogatása, fejlesztése. De bármilyen lelkesek, felkészültek vagyunk, még akkor is, ha tökéletesen meg vagyunk győződve arról, hogy tudunk is segíteni, fejben kell tartanunk, hogy ez

nem működik a másik akarata ellenére.

A legodaadóbb, empátiával és segítőkészséggel teli barát sem ér semmit, ha a másiknak a jelenlegi helyzete nem fáj eléggé. Rengetegen érzik jól magukat a langyos vízben. Ők energiát sem fognak tenni a változtatásba, és amíg így gondolják, a mi lelkesedésünk, segítőkészségünk, vagy felkészültségünk sem változtat semmin. Magánélet, párkapcsolat, karrier, mindenhol így van. Sok-sok Tóbiás vesz körbe minket. 

 Azóta többször léptem már ebbe a folyóba. Sokszor kap el a lelkesedés, de mindig felteszem magamnak a kérdést: ki akarja jobban? Én, vagy ő? Ha a kérdésre az előbbi a válasz, akkor a következő beszélgetést érdemes az ő céljai felé kanyarítani, különben frusztrációt fogunk érezni mindketten. Én rosszul érzem majd magam, mert nem haladunk, a másik szintúgy, mert azzal kell foglalkoznia, amivel nem akar. Maradjunk a szerepünknél: én a keretet adom, tartalommal a másiknak kell megtöltenie. 

  • Mert nem értem van a folyamat, hanem érte. 
  • Mert nem én váltom meg őt, neki kell saját magát. 
  • Mert nem az én sikerem, hanem az övé.  

Tóbiás, azóta sem láttalak, semmit sem tudok rólad. Köszönöm a leckét. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jegtoro.blog.hu/api/trackback/id/tr2012567459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása