Nyáry Krisztián Facebookon megjelent írása változásmenedzsmenthez. Nagyszerű írás és hangsúlyozom, nem az enyém, hanem Nyáry Krisztiáné, később az Igazi hősök című remek könyvében is megjelent.
A 47 éves orvosprofesszor felesége és gyereke társaságában 1865. július 31-én látogatta meg bőrgyógyász barátja bécsi klinikáját. A Pesttől Bécsig tartó kocsiút kifárasztotta, ezért a klinikán örömmel fogadta el a felkínált vendégszobát, hogy kicsit kipihenje magát. Amikor ébredése után meg akarta keresni a családját, ápolók állták útját az ajtóban. Közölték vele, hogy egy elmegyógyintézetben van, ahová mint őrültet utalták be. Megpróbált ellenállni és kitörni a szobából, de hatan jöttek ellene. Megverték, kényszerzubbonyt húztak rá, és egy sötétzárkába lökték. Amikor nagy soká levették róla a kényszerzubbonyt, az ablakon át akart menekülni. Brutálisan agyba-főbe verték, több csontját eltörték, mellkasa is megnyílt. Sebekkel borítva jajgatott éjszakákon át, megkötözve. Felesége, barátai nem látogatták meg. Orvosi ellátás nélkül sérülései elfertőződtek, vérmérgezést kapott. Agóniája napokig tartott, de papot sem hívtak hozzá, hogy senki ne legyen tanúja, mit tettek vele.
Rettenetes szenvedés után halt meg érkezése után két héttel. Halotti anyakönyvi kivonatát utólag meghamisították, a hivatalos verzió szerint egy korábbi sérülésből eredő vérmérgezés végzett vele. Csak temetése után adtak hírt a haláláról, röviden a lapok is megemlékeztek róla. Sok év telt el, amire világszerte az anyák megmentőjének kezdték nevezni. Semmelweis Ignác nem volt elmebeteg, csak szenvedélyesen ragaszkodott az igazságához. Kellemetlen ember volt, hiszen az orvostársadalom számára kellemetlen tanokat hirdetett. Családja és kollégái elárulták, utódaik pedig még több mint száz évig titkolták élete és halála valódi történetét.
Egy Alsó-Ausztriából Budára vándorolt német kereskedőcsalád ötödik gyermekeként született 1818-ban. Német anyanyelve ellenére iskolás korától kezdve magyarnak vallotta magát, később is minden alkalommal így tüntette fel nemzetiségét.
A bécsi orvoskar elvégzése után belgyógyász szeretett volna lenni, de nem talált üres gyakornoki helyet, így aztán elvégzett egy szülészmesteri tanfolyamot. 1846-ban tanársegéddé nevezték ki Klein professzor híres I. számú szülészeti klinikáján, az ő dolga lett az elhunyt betegek boncolása. Azonnal feltűnt neki a klinika legszembetűnőbb problémája: a szülészeten minden tizedik kismama meghalt gyermekágyi lázban, bizonyos években ennél többen is. A fiatal orvos elkezdte keresni az összefüggést a halálesetek és a klinikai körülmények között. Semmelweisnek feltűnt, hogy azok a kismamák, akik nem értek be a klinikára, hanem otthon vagy akár a nyílt utcán szülték meg csecsemőjüket, soha sem haltak meg. Észrevette azt is, hogy a bábaképző szülészeti klinikáján, ahol elvileg hasonlóak voltak a körülmények, fele annyi gyermekágyi lázas eset van, mint náluk, az egyetemi klinikán. A két szülészet között egyetlen lényeges különbség volt: az orvosi klinikán oktatási célból rendszeresen boncolásokat is végeztek.
Semmelweis megérezte, hogy a probléma a boncolással lehet összefüggésben. Már minden statisztikai összefüggést feltárt, de elmélete még nem született meg. 1847 tavaszán egy velencei utazáson vett részt, hogy legyen ideje nyugodtan átgondolni kutatásait. Hazatérve arról értesült, hogy egy fiatal patológus kollégája meghalt miután egy boncolási gyakorlaton véletlenül megsértette az ujját a bonckéssel. Egyetlen pillanat alatt jött rá a megoldásra: „hirtelen lelkem előtt állt meg egy gondolat, s egyszerre világossá lőn előttem, hogy a gyermekágyi láz és Kolletschka tanár betegsége ugyanegy.” A felfedezés egyáltalán nem volt magától értetődő: a baktériumok és más élő kórokozók létét még nem ismerte az orvostudomány. Semmelweis ezért úgy fogalmazta meg elméletét, hogy a gyermekágyi láz oka nem más, mint a hullaméreg.
Saját kezén is felfedezte a bomló szerves anyagot, és azonnal megértette, hogy kollégái és ő maga is közvetlenül felelősek a kismamák halálárért. A megoldás is világosnak tűnt: „Bármily fájdalmas, bármily nyomasztó is az ilyen beismerés, nem a letagadásban rejlik az ellenszere; és ha nem akarjuk, hogy állandóvá legyen ez a szerencsétlenség, akkor ezt az igazságot az összes érdekeltek tudomására kell hozni.”
Azonnal bevezette a szülészeten a klórmészoldatos kézmosást, hogy a hullamérget az orvosok ne tudják átvinni a páciensekre. Később elrendelte, hogy a betegek vizsgálata között is kezet kell mosnia az orvosoknak és az ápolószemélyzetnek. Az eredmény magáért beszélt: 1847 májusában még harminchat kismama halt meg a klinikán, júniusban már csak hat, júliusban pedig már csak három. Semmelweis úgy gondolta, felfedezése olyan egyértelmű, hogy elég következetesen betartani a szabályokat, és más klinikák is követni fogják a bécsi példát. Csalódnia kellett.
Őszre újra emelkedni kezdett a gyermekágyi lázas esetek száma, mert az orvosok elkezdték félvállról venni az utasítást. Túlságosan egyszerűnek, és egyben botrányosnak tűnt, hogy ők maguk felelnek egy betegség terjedéséért. Ezt lelkileg sem volt könnyű feldolgozni. Az egyik leghíresebb szülész, aki elfogadta magyar kollégája elméletét, rájött, hogy ő maga okozta unokahúga halálát. A felismerés hatására a vonat elé vetette magát. Nem csoda, ha a többség a kedvező eredmények ellenére sem akart tudomást venni a felfedezésről. Semmelweis támogatói, egy bőrgyógyász és egy belgyógyász rövid közleményekben tudósítottak a felfedezés jelentőségéről, de az áttörés elmaradt. A máshol dolgozó szülészek még a kedvező klinikai eredményeket sem hitték el, egyszerűen bolondnak tartották a magyar orvost.
Az 1848-as események idején Semmelweis Bécsben maradt, s bár csatlakozott a Nemzeti Gárdához, leginkább a saját forradalmával volt elfoglalva. Márpedig az vesztésre állt. Hiába esett vissza a halálozási arány 1,3%-ra, Klein professzort egyre jobban zavarta mindig ugyanarról beszélő tanársegédje, ezért 1849-ben elbocsátotta a klinikáról. Másfél évig volt állás nélkül, majd eldöntötte, hogy Pesten próbál szerencsét. A Rókus Kórház szülészeti osztályán vállalt fizetés nélküli főorvosi státust, s emellett elindította magánpraxisát is. Optimistán kezdte pesti életét. Barátkozott orvos kollégáival, gyakran járt társaságba, sőt, táncolni is. Élvezte, hogy újra magyarok között van, bár jellemző rá, hogy testvéreivel ellentétben soha nem akarta magyarosítani a nevét. Úgy tűnt, szakmai karrierje is ígéretesen alakul. Amikor Pestre érkezett, a kórház szülészeti osztályán igen magas volt a gyermekágyi lázban meghalt anyák aránya. Bevezette a Bécsben kidolgozott higiéniai szabályokat, és rövid idő alatt 0,85%-ra csökkentette a megbetegedés arányát. De nemcsak az eredményei voltak hasonlóak a bécsihez, hanem a fogadtatás is. A magyar orvosok sem akartak szembesülni azzal, hogy ők okozták betegeik halálát.
Semmelweis 39 éves korában megnősült, egy pesti német kereskedőcsalád lányát, a 20 éves Weidenhoffer Máriát vette el. Szerettek együtt lenni, feljegyezték róluk, hogy a feleség még a páciensekhez is elkísérte férjét, és megvárta a kocsiban. A kor szokásai ellenére tegeződtek, Mária egyszerűen „du Semmelweis”-nek szólította párját. Öt gyermekük született, de nekik is meg kellett tapasztalniuk a veszteséget: egy kisfiuk és egy kislányuk még csecsemőként meghalt.
Az orvos az újabb szakmai kudarcok ellenére elhatározta, hogy tudományos bizonyítékokkal alátámasztott tanulmányt jelentet meg. Úgy érezte, ha nem sikerül felráznia az orvostársadalmat, ő maga is felelős lesz a további halálesetekért. „Az a tudat él bennem – írta –, hogy 1847 óta ezer meg ezer gyermekágyas és csecsemő halt el, kik életben maradnak, ha minden téves nézetet (...) visszautasítottam volna.” Először magyar nyelvű szakcikkeket közölt egy orvosi hetilapban, aztán ötszáz oldalas német nyelvű könyvet írt. Nemzetközi statisztikákkal is bizonyította, hogy a boncolások száma, a kézfertőtlenítés és a megbetegedések között szoros összefüggés van. Könyvét megküldte Európa legismertebb szülészprofesszorainak is. Néhány gúnyos ellenvéleményen kívül semmilyen érdemi reakciót nem kapott rá. Semmelweis úgy gondolta, rossz műfajt választott, és éles hangú nyílt leveleket intézett legnevesebb kollégáihoz.
A bécsi klinika igazgatóját, aki alatt ismét 13%-ra emelkedett a halálesetek száma, például így szólította meg: „Ebben a mészárlásban Önnek is része van, tanár úr. A gyilkolásnak meg kell szűnnie, és hogy megszűnjék, őrszemen fogok állani, és aki veszélyes tanokat merészel hirdetni a gyermekágyi lázról, erélyes ellenfélre fog bennem találni. Nincs egyéb mód számomra, hogy véget vessek a gyilkolásnak, mint ellenfeleim kíméletlen leleplezése.” A röpiratok szenvedélyes hangja miatt pesti kollégái is ellene fordultak, úgy érezték Semmelweis szégyent hoz a magyar szakemberekre is. Felesége rokonaival is megromlott a kapcsolata, innentől kezdve egyszerűen csak bolond Nácinak hívták a családban.
Ma minden bizonnyal mániás depresszióként diagnosztizálnák azt a lelkiállapotot, amibe ebben az időben Semmelweis kerülhetett. Felesége szerint ingerlékeny lett, sokszor egész éjjel járkált a szobában, és gyakran voltak otthon is dühkitörései. Arra azonban semmi nem utal, hogy elmebeteg lett volna. Gyógyító munkája mellett ellátta az orvosi kar gazdasági igazgatói tisztségét, egyéb témákban szabályos tudományos cikkeket publikált, és vizsgáztatott is. Egy kóros elmeállapotáról született későbbi történet szerint egy kari tanácsülésen minden előzmény nélkül elővette a zsebéből a bábaeskü szövegét és felolvasta. Ezután tartottak gyors konzíliumot kollégái, akik a családdal egyeztetve a döntést is meghozták: „Dr. Semmelweis Ignác három hete olyan mértékű elmezavarban szenved, amely szükségessé teszi, hogy egyrészt megszokott környezetéből és hivatalából eltávolítsák, másrészt a megfelelő felügyeletet és orvosi kezelést, amelyet legjobban egy elmegyógyintézet biztosít számára.” A kari tanács ülésének jegyzőkönyve azóta nyilvánosságra került, szó sincs benne bábaesküről, Semmelweis csak a fizetésemelésének elmaradását kifogásolta teljesen normális hangnemben. A konzílium után felesége azt közölte vele, hogy fürdőkúrára utaznak, és útközben, Bécsben megnézik bőrgyógyász barátjuk új klinikáját. Így került Semmelweis Ignác az Alsó-Ausztriai Országos Elmegyógyintézetbe, ahol a szó szoros értelmében meggyilkolták ápolói. Sem felesége, sem gyermekei, sem pesti kollégái nem voltak ott a temetésen.
Nyilvánvalóan nem a halála volt a céljuk, csak az, hogy a mind kellemetlenebbé váló embert kivonják a forgalomból. A bécsi intézet meghamisította és száz évre elzárta a felelősségüket bizonyító dokumentumokat. A konzíliumban részt vevő orvosok elterjesztették, hogy kollégájuk műtét közben megvágta a kezét, így kapta meg a vérmérgezést. Halála után az elhunyt orvost nem méltatta senki. Amikor ismét megnőtt a gyermekágyi halálozások száma, senki sem emlékeztetett Semmelweis igazára. Felesége nevet váltott és a morfium rabja lett, Béla fia pedig 23 évesen öngyilkosságot követett el. Semmelweis visszhangtalanul maradt könyvének megjelenése után egy évtizeddel Louis Pasteur felfedezte a bakteriális kórokozókat, és ezzel igazolta a magyar orvos elméletének helyességét. Később a kézfertőtlenítés szerepét is kísérletek igazolták. Néhány év múlva külföldön az anyák megmentőjének kezdték nevezni Semmelweist. Újabb évek elteltével a hazájában is. Utcákat, kórházakat neveztek el róla, kilúgozott életrajza ott szerepel az iskolai tankönyvekben is. Felesleges harcokkal teli életével és tragikus halálával ma sem szeretünk szembesülni.
„Természetemnél fogva minden tollharctól irtózom, aminek elegendő bizonyítéka, hogy annyi támadásra nem feleltem; az idők folyására véltem bízhatni, hogy az igazság utat törjön magának; de ebbeli reményem 13 éven át nem ment teljesedésbe, nem abban a mértékben, amennyire az emberiség boldogulására kívánatos volna. (…) A sors letéteményesévé tett azoknak az igazságoknak, melyeket e könyv tartalmaz. Visszautasíthatatlan kötelességem helytállni érettük. Feladtam a reményt, hogy az ügy fontos és igaz volta feleslegessé teszi a harcot. Nincs többé szó hajlamaimról, csupán azok élete jő számításba, kiknek abba a harcban, vajon nékem vagy ellenfeleimnek van-e igazuk, semmi részük nincsen. Le kell gyűrnöm természetemet, ki kell lépnem a nyilvánosság elé, mert a hallgatás rosszul vált be; a sok keserű óra, mely emiatt már rám nehezedett, nem szolgál intésül; kiáltottam és elviseltem őket; azokért, amelyek még várnak reám, vigasztalást nyújt az a tudat, hogy amit mondtam, meggyőződésemből fakadt.”
(Semmelweis Ignác: A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése, Bécs, 1860)
A teljes történet - sok más kiválóval együtt megjelent Nyáry Krisztián Igazi hősök című könyvében, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok!
Itt (is) kapható: https://www.lira.hu/hu/konyv/ismeretterjeszto-1/igazi-hosok
