A Kőteleki Általános Iskola felső tagozatában tanév elején Teréz tanár néni kérésére ezt a mondatot latinul kellett felírnom a történelem füzetem első oldalára. A történelem az elmúlt két évben is tanított minket, ugyanaz a minta, kérdés, megértettük-e. Megpróbáltuk lerajzolni.

„Historia est magistra vitae”

Mostanában megtapasztalhattuk milyen az, amikor a világ egy pillanat alatt megváltozik. 2020 tavaszán a koronavírus, napjainkban az orosz-ukrán konfliktus alakítják az életünket. Ömlenek a hírek, a téma kitölti a teret, szinte mindenkinek megvan a véleménye és a teóriája és ezt online, vagy személyesen hangoztatja is. Az átlagember pedig fogja a fejét, maga sem tudja, kire hallgasson, mi igaz és mi nem. Aggódik, szorong, nem tudja magát elhelyezni a helyzetben. Nem tudja, érinteni fogja-e és ha igen, hogyan.

Ha a történelem tényleg az élet tanítómestere, akkor most azt tanítja nekünk, hogy önmagunk és környezetünk védelmében új eszközöket és megközelítéseket kell alkalmaznunk. Először nézzük, hogy a legtöbben mit csináltunk mindkét esetben:

Amikor valami váratlan történik, azonnal tele leszünk kérdésekkel és bizonytalansággal: mi fog történni? Hogyan érint minket, a szeretteinket? Mit tegyünk, hogyan készüljünk fel arra, amit még nem látunk előre? Ezért a lehető legtöbbet akarjuk tudni, információt akarunk. A tudással a tájékozottság illúzióját kergetjük, kiszámítóhatóságot keresünk a kiszámíthatatlanban.

Ezért elkezdünk minél több forrásból információt gyűjteni. Követjük a híreket, hallgatjuk a rádiót, pörgetjük a közösségi médiát. Információhoz jutni könnyű, hiszen mindenhol erről beszélnek. Elolvassuk a posztokat, keressük, kiben bízzunk, igyekszünk saját álláspontot kialakítani azért, hogy a fejünkben lévő kérdésekre, kétségekre választ kapjunk.

Ilyenkor nincs kontroll, gondolkodás nélkül fogadjuk be a hatalmas mennyiségben elérhető információkat, az sem érdekel minket, hogy ezek minősége legalább kérdéses. Azt gondoljuk, ezeknek köszönhetően jobban átlátjuk a helyzetet, megértjük és bizonyos fokig kontrollálni is tudjuk. Nem nézzük a hírek minőségét, nem nézünk utánuk, habzsolunk.

Bele sem gondolunk, hogy ezzel mit okozunk magunknak. A válaszok helyett még több kérdést és zavarodottságot érzünk, a helyzet összenyom minket.

A kapott információk narratívája ugyanis eltérő. Ugyanaz történik, amikor váláskor a férj és a feleség elmeséli, mi történik velük: ugyanarról beszélnek, de eltérők a nézőpontok. Nem tudunk igazságot tenni, szinte lehetetlen tisztán látni, legfeljebb hinni tudunk valakinek. Most is ez van.

Szenvedünk attól, hogy nem tudjuk mi igaz, mi hamis, miközben manipulálnak bennünket. Nem ismerjük fel – nem is ismerhetjük fel - a féligazságokat, hazugságokat. Befolyásol minket a politika, a kattintásunkra vágyik a média, a lájkunkra az influencer, van rajtunk egy társadalmi nyomás, hogyan kellene kezelni a helyzetet, konfliktust okozhat, ha a családban máshogyan gondolkodunk.

Összezavarodunk, a fejünkben lévő kérdőjel csak erősödik. A beszerzett információkkal a bizonytalanságunkat csökkenteni akartuk, a biztonságérzetünket növelni, a kontroll iránti vágyunkat szintén. Épp az ellenkezőjét érjük el, totálisan összezavarodtunk. Úgy érezzük, összenyom minket a helyzet, rosszul alszunk, feszültek, ingerültek vagyunk.

Ez történik velünk. Az egyik hírforrás szerint minden rendben lesz, a másik hergel, a harmadik szerint mind meghalunk. Nincs igazodási pontunk, ráadásul egy választási kampány közepén vagyunk, ahol a politika célja, hogy hergeljen és megosszon bennünket. Nem tudjuk, ki mond igazat – jó példa erre a Kígyó szigeteki katonák esete. Minden nap történnek ilyenek, képtelenség tisztán látni. Mire a sajtó helyreigazít, mi már mást olvasunk.

De mit tegyünk?

„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.” "Ha mindig ugyanazt teszed, amit mindig is tettél, akkor mindig ugyanazt az eredményt kapod, amit mindig is kaptál.”

Az elsőt állítólag Einstein, a másodikat Henry Ford mondta. Kezeljük fenntartásokkal, de a mondanivaló átjön. Ha ugyanazt csináljuk 2022 tavaszán, mint két évvel korábban, ugyanazt az eredményt fogjuk kapni. Amit szerintem nem akarunk, mert nem volt jó. Valamit másként kellene, de a kiindulópont ugyanaz:

Történt valami jelentős, a fejünkben sorjáznak a kérdések, tudni akarjuk, mi fog történni. Ha a történelem az élet tanítómestere – márpedig az – akkor nem csak azt tanítja meg, hogyan kezeljük jobban a hasonló helyzeteket, hanem azt is, hogyan tudjuk ezt átvinni a mindennapokba.

Mert váratlan volt a Covid, az ukrán válság, de váratlan lehet egy szervezeti átalakítás, egy vezetőváltás, egy munkahelyi krízis is. Ott is ugyanezt csináljuk, csak nem a híradót hallgatjuk, hanem a folyosói pletykákat gyűjtjük, nem a kommenteket pörgetjük, hanem a kollégák véleményét. Ugyanígy összezavarodunk, ugyanígy nem tudjuk, kinek van igaza, ugyanígy eltérőek a narratívák. Ott is vacakul érezzük magunkat.

Mit csináljunk másként?

Ha mást akarunk, mást kell tennünk. Először is, csökkentenünk kell a hírek, információk fogyasztását. Fontos a mérték: kell, hogy tájékozottak legyünk, de legyen egy mérték mennyiségben és minőségben egyaránt:

• Döntsük el, melyik sajtótermék, vélemény hiteles számunkra. Keressünk néhány ilyet és kövessük onnan az eseményeket. A többit engedjük el. Keressük meg a megfelelő mértéket.
• Figyeljünk arra, hol magasabb a hírek minősége, hol akarnak minket kevésbé befolyásolni. Minden krízis során rengeteg információ kerül nyilvánosságra, ezek jelentős része tényszerűen nem igaz, vagy nettó manipuláció. Kerüljük ezeket.
• Mi az elég, mennyi az elég? Természetes igény, hogy tudjuk, mi fog történni, de keressük meg a saját határainkat. Jó ötlet, ha reggel és este megnézzük, mi történik, de napközben a dolgunkkal foglalkozunk.
• A világ a figyelmünkre vágyik. A közösségi oldalak, a sajtó, a környezetünk azt akarja, hogy rá figyeljünk. De a mi figyelmünk is véges. Döntsük el, mi érdemli meg és mi nem. A figyelmünk olyan, mintha reflektor lenne a homlokunkon: mi döntjük el, hová irányítjuk.

A fennmaradó időnkben koncentráljunk arra, amire hatásunk van. A két példában nem volt kontrollunk arra, hogy lesz-e covid, lesznek-e lezárások, most sincs arra, hogy miként alakul az ukrán konfliktus. De rengeteg dolog van, amire igen.

Van, aki több készpénzt tart otthon. Én megmetszettem a körtefát, mulcsot rakok le a kertben, fókuszálok arra, hogy a tréningjeim jók legyenek. Új témát tanulok, de van, aki összepakolt egy táskát, más több értékes időt tölt a családjával. Ezek azok, amit befolyásolni tudunk (az ábrán ezek a zöld nyilak) Ezek felett van kontrollunk. Hogy mit teszünk a munkában, a magánéletben, mit kezdek az életemmel. Jobb, ha erre fókuszálok, erősítem a kontrollt és nem sodródom az eseményekkel. Ha változás jön, azt úgyis meg fogom tudni és akkor majd alkalmazkodunk hozzá. De addig próbáljunk meg kevesebbet foglalkozni azzal, ami a fejünk felett zajlik és többat azzal, amit alakítani tudunk.

Van, amit el kell fogadnunk:

• Rendben van, hogy nem vagyunk jól, ha aggódunk, szorongunk
• A helyzet bonyolult, nem érthetjük meg teljesen
• Nem bízhatunk a hírek jelentős részében a dezinformáció és a manipuláció miatt – különösen azért, mert választási kampány van. A tények, vélemények és érzelmek összekeverednek, nem szabad mindent elfogadnunk, amit látunk, olvasunk.
• Ha nincs kontrollunk az események felett – és általában nincs - legfeljebb alkalmazkodni tudunk.

Itt nem nyerni kell, elég, ha a veszteségeket csökkentjük. A kontroll érzésének emelkedésével, hogy arra fókuszálok, amit befolyásolni tudok, talán egy picivel jobban is érezhetjük magunkat. Ilyenkor már az is eredmény, ha nem vagyunk rosszabbul.

Tegyük fel magunknak a kérdéseket:

• Mire van hatásom?
• Mit tudok befolyásolni?
• Mit tudok tenni itt és most ebben a helyzetben?

Próbáljuk meg az időnk nagyobb részét erre fordítani és kevesebbet arra, hogy híreket, véleményeket olvasunk, vagy a témáról beszélgetünk. A témával kapcsolatban egy pszichológus ismerősömtől, Miklovicz Anitától kértem szakmai tanácsot.

Anita szerint az is rengeteget tud segíteni, ha nem csak az információ fogyasztását strukturáljuk, hanem a napunkat is. Iktassunk be olyan tevékenységeket, amik örömmel töltenek el. Sokakban talán beindulhat egy bűntudat, vagy szégyenérzés emiatt, pedig valójában a saját mentális egészésgükért teszünk ilyenkor. Keressük, mi okoz örömet, mivel töltjük szívesen az időnket. Szabad ilyet csinálni, azzal, hogy valaki gyötrődik, nem lesz jobb senkinek. Keressük azt, hogy mit tudunk kontrollálni, ilyen érzést ad például a segítségnyújtás is, ami az érintetteknek is jó és nekünk is: hiszen nő az észlelt kontrollunk a helyzet felett.

Mit tanított a történelem?

Ahogyan a Covid idején, most sem tudjuk befolyásolni, mi fog történni. Akkor sem volt hatalmunk a vírus felett és sajnos most sem tudjuk érdemben alakítani az eseményeket. A helyzet napról napra változik, a résztvevők a saját érdekeiknek megfelelően kommunikálnak, szinte lehetetlen tisztán látni. Rengeteg nézőpont, narratíva ütközik és joggal fogjuk a fejünket, hogy értjük, de velünk mi lesz?

Kicsiben ugyanez van egy vállalati átalakítás, krízis esetében is. Ott sem az aggódás a legjobb: fókuszáljunk arra, mit tudunk tenni, mire van közbetlen hatásunk? Például végezzük jobban a munkánkat, vagy láttassuk annak eredményét. Ha a figyelmünket erre irányítjuk, de nem dugjuk homokba a fejünket, testileg és lelkileg is jobban bírjuk a megpróbáltatásokat.

Ez az időszak éppen alkalmas arra, hogy jól ellegyünk a magunk kis buborékjában, egészséges figyelemmel legyünk a külvilág felé, készen arra, hogy ha kell, újra tudjunk tervezni. Nem kell másokat meggyőznünk, facebookos kommentháborúkba belemennünk, mindent elhinnünk.

Nem kell reggeltől estig a híreket figyelnünk. Tanuljunk abból, amit az élet és a történelem már megtanított nekünk.

Hogy legyen értelme mindannak, amin az elmúlt két évben átmentünk.

A teljes ábráért köszönet Dr. Szilágyi Enikőnek, akivel együtt rajzoltuk. 

Merjük ezt Budai-Szilágyi modellnek hívni. :)