Tegnap egy nekem fontos tréningcsoporttal elvégeztettem egy gyakorlatot, ami nem sikerült nekik. Morcosak voltak, kudarcként élték meg. Az ilyen helyzeteket trénerként kihívás kezelni, a résztvevőket elöntik az érzelmek, innen kell elérni, hogy helyet kapjon az értelem és tanulni tudjanak belőle. Ráadásul a csapatnak tudatosan a gyakorlat nehezített verzióját adtam. Sejtettem, hogy ez lesz. De akkor miért csináltam?

Résztvevőként persze ott a kísértés, hogy megússzuk, csaljunk, pláne, ha menni sem akartunk. De ugyanaz történik, mintha edzés közben elcsalnánk a szabályos fekvőtámaszt. Mégis, kit csapunk be vele? A többiek úgyis látják. Mert ha alibizünk, ha csak úgy „ott vagyunk”, az időnket és energiánkat pazaroljuk el – résztvevőként és trénerként egyaránt. Pedig ha már ott vagyunk, az időnket akár tölthetjük hasznosan is.

A tréner székéből nézve még összetettebb a helyzet. Sok tréner mindent megtesz azért, hogy a csoport „sikeresen” oldjon meg egy feladatot. Terelgetjük őket, plusz időt adunk, megspóroljuk nekik a kudarcot és van, amikor ennek célja is van, de amikor nem, akkor az igazi tanulási lehetőséget vesszük el a pillanatnyi népszerűségért.

Mert a könnyen és gyorsan jött siker szinte semmit sem tanít az embernek: de legalább az egóját növeli. Az egó pedig a fejlődésünk legnagyobb ellensége. Az igazi tanulás ott kezdődik, amikor hibázunk és megértjük a kudarcot, ahol megkapjuk azt a koppanást, ami rádöbbent: legközelebb máshogyan kell nekimenni. Amikor eszközt is kapunk, hogy miként próbálkozzunk újra. A hiba megértés nélkül semmit sem ér – megértéssel megfizethetetlen a későbbi fejlődés érdekében.

A hely, ahol a hibázás, a hiba okainak megértése és az abból való tanulás kifejezetten kívánatos, a fizikai és a szellemi konditerem – a mi esetünken egy jó készségfejlesztő tréning.

Én például a résztvevők érdekében cseppet sem bánom, ha egy gyakorlat nem sikerül. Ilyenkor feszültség támad, előjön a düh, a kifogás, az érzelmek. Ezek nem könnyű pillanatok, nagyon észnél kell lenni, ugyanakkor hiszem, hogy az ilyen momentumokért vagyunk ott. A semmiből itt teremtődik meg a lehetőség a tanulásra. Ez kölcsönösen nehéz pillanat, hiszen ahogy emelem a lécet, úgy nehezedik az én dolgom is. Elérni, hogy mindenki lássa, mit tanulhat, miközben érzelmek és egók ütköznek – olyan ez, amikor egy megállíthatatlan erő találkozik egy áthatolhatatlan akadállyal, nyavaja tudja, mi történik, de az én dolgom, hogy a paradoxon értelmet nyerjen.

Summa summarum, ha már ott vagyunk, vagy ott kell lenni – trénerként, résztvevőként – a helyzetet kezelhetjük szellemi konditeremként is. Mindegy, hogy melyik széken ülünk, emeljük a lécet magunknak és a másiknak is egyre magasabbra, (de ésszel!) mert résztvevőként a tréningteremben nyugodtan hibázhatunk, ronthatunk el dolgokat, ettől csak jobak lehetünk. Amiatt senkit nem rúgtak még ki, hogy elrontott egy tréninggyakorlatot és tanulni akart belőle. Azért már igen, mert semmiből nem akart tanulni.