Tudjuk, mennyire fontos, hogy milyen közegbe kerül valaki. A közeg egész életünk során meghatározhatja a további sorsunkat, nem determinálja, de prognosztizálja. A legjobb leckét erre olyan srácoktól kaptam, akik valószínűleg nem ismerték ezt a két szót. 

Vidéken tartunk csapatépítőt. A csoport 20 fős, nagyon vegyes, egyikük tanított egyetemen, többen csak nyolc osztályt végeztek, vegyesen vannak a fizikai és a szellemi dolgozók, együtműködő, nyitott emberek, jó velük dolgozni. Hallok nagyon jó gondolatokat, de néhányan küzdenek ezek kifejezésével, helyenként a megértésével is. Az egyik srácot kérdezem valamiről, néz rám, látom, mozog a szája, akar valamit mondani, de nem sikerül. Minden jó, bólint nagyot és vágja ki magát, körbenéz, ki hallotta, mosolygunk, megyünk tovább.

A délutáni programban benne van a Belbin-teszt, aminek a kitöltése komplikált. Hét kérdéscsoport, egyenként nyolc kérdéssel, a kérdések között kell tíz pontot elosztani úgy, hogy melyik rájuk a legjellemzőbb. Kicsit aggódom, a sztereotípiáim szerint a résztvevők egy része nem tud, vagy nem akar majd ennyi szöveget elolvasni és értelmezni sem.

Egy komplex gyakorlat része a Belbin, vegyesen ülnek, minden asztalnál van fizikai és szellemi dolgozó is. Az egyik asztalnál a melós srácok dominálnak, előre kiröhögik a cimborájukat, aki a vezetőkkel került egy társaságba és a másikat, aki az irodista lányokkal. Jól szórakoznak, de már ott a kezemben a fekete leves.

A teszt kitöltése közben elcsendesedik a csoport. Körbejárom őket és imádom a dinamikát. A melós asztalnál azt keresik, hogy lehetne ezt az egészet megúszni. Életemben nem olvastam ennyit, mondja az egyik, hagyd a fenébe, érkezik a válasz. Azt keresik, hogyan lehetne megúszni, elsumákolni az egészet és bizony ez is lesz a vége. Az egyetlen irodista magában tölti, nincs is kivel megbeszélnie az eredményt, a kiértékelést is csak átfutja, majd hagyja az egészet a fenébe.

Az irodista lányokkal ülő srác nem kap segítséget. Úgy olvas, hogy mozognak az ajkai, az ujjával követi a szöveget, az elsős fiam csinálta így. Küzd, nem akar szégyenben maradni a lányok előtt, de egyedül van. Mellé guggolok, értem és látom a helyzetet, szeretnék segíteni, vagy legalább megvédeni, de nem tölthetem ki helyette, 20 emberre kell figyelnem. Odasúgom neki, hogy figyelj, öt perc múlva azt fogom mondani, hogy aki végzett, mehet cigizni. Ha akarsz, dolgozz vele, időd van, később tudok segíteni, ha nem akarsz, írd be, hogy csapatjátékos vagy és megvalósító, aztán ha otthon lesz kedved, majd kitöltöd, oké? A szemén látom, hogy hálás, nem marad szégyenben, választási lehetősége lett, ha akar, megszabadulhat az egésztől. Minek erőltetném, inkább megvédem.

A harmadik asztalnál a vezetők mellé került emberünk sincs könnyű helyzetben. A többiek gyorsabbak, képzettebbek nála, de azt látom, nem hagyják az út szélén, húzzák magukkal. A közeg miatt neki is ki kell töltenie, kénytelen kilépni a komfortzónájából (mennyire utálom ezt a mondatot...) és az lesz a vége, hogy meg is csinálja. Nem repes az örömtől, talán nem is akarja, de nem hagyhatja annyiban. Kap némi segítséget, még magyarázatot is, ennél az asztalnál nem elfogadható a sumákolás. Itt nem megy az, mint a haverjainak kettővel arrébb, neki dolgozni kell. Látom, morcos is miatta, nem jókedvből, vagy meggyőződésből csinálja, csinálnia kell.

Pár perc múlva a csoport egy része már a dohányzóban röhög, az első asztal teljes egészében, a másodikból a srác is ott van már, a harmadiknál a kolléga még izzad, de megcsinálja, kiértékeli és a többiekkel az eredményt is megbeszélik. Kintről sasolják, nevetnek is rajta, cikizik, hogy a fejesekkel vakerázik, poént csinálnak az egészből, keményen oltják.

Egészen addig, míg emberünk dolgát végezve ki nem jön. Odakint lobogatja a kész tesztet, kineveti emezeket, hogy bezzeg nekem megvan, nektek meg nem, nagy a szája, itt jön ki a sikerélmény. Én okosabb vagyok, mint ti, ostobák. Megy az oltogatás ide, oda. Jó a hangulat.