Egy esős vasárnap délelőtt újra egy sportcsarnokban találtam magam, ahol a lányom fellépését vártam a sokadik táncversenyén. Nem éreztem a pezsgést, egyfajta közömbösség, unalom ereszkedett rám, és kezdtem azt érezni, hogy igazán nem is akarok ott lenni. A legtöbben ismerjük azt az érzést, amikor valamit csak a gyermekeinkért teszünk. Mit keresek én itt, kérdeztem magamtól. Mit keres itt a lányom, kérdeztem volna tőle, de éppen melegítettek. Aztán rájöttem. 

Percenként követték egymást a versenyzők, üvöltött a zene, órási volt a zaj, el tudtam volna képzelni magamnak jobb programot is ezen a napon. Jobb dolgom nem lévén a várakozás közben néztem a lányom csapatát, ahogy gyakorolnak. Öten vannak, szinte tökéletes összhangban kell mozogniuk, hogy jó eredményt érjenek el. Mindegy, az egyén mit tud, a végén a csapatot pontozzák. Eszembe jutott, hogy pár hete még nem is akarta folytatni a táncot és azt is, hogy én voltam az, aki a folytatás mellett érvelt. Ahogyan ott ültem a nézőtéren, mosolyogva arra gondoltam, hogy most lehetnék valahol máshol is, de vajon lehetnék-e jobb helyen ennél?

Vajon tanulnak majd valamit ebből az egészből? Sokan mondják, hogy mennyit tanultak a sportból, vajon az én lányom mit fog, ha már nekem itt kell dekkolnom a lelátón. Láttam, hogy a lányok, bár nem feltétlenül a legjobb barátnők, mégis együtt dolgoznak. Az együttműködés. A közös cél érdekében való összefogás. Ha valaki nem teszi oda magát, ha lazázik, ha fél szívvel van ott, ezzel a többieket is hátráltatja. Ez az életben is így van. A munkahelyen pláne. Megörültem, hogy valamit csak találtam.

Aztán eljött a fellépés ideje. Egy perc húsz másodpercet töltenek a bírók előtt, amire hetekig készülnek. Egy rövid, de intenzív időszak, ahol minden eldől. Ahogy néztem a lányokat rájöttem, hogy az életben is sokszor csak az itt és most számít: hogy ott és akkor, amikor kell, mit tudsz letenni az asztalra.

Nem számít, milyen ügyes vagy előtte, vagy mekkora a szád utána: csak az számít, hogy amikor kell, mit tudsz megmutatni. A trénerképzésünkön is azt szoktam mondani, hogy a tréner hagyja a rossz kedvét a recepción – lehet bármilyen kedvünk aznap reggel, történhet bármi velünk, van, amikor ezt el kell engedni és csak a teljesítményre figyelni. Nekünk és nekik is. Mindenki tud együttérző lenni, de a valós teljesítmény hiányát nem pótolja az empátia.

Mire ezt megfejtetem magamban, az eredményhirdetés is megvolt. Negyedik hely, nincs dobogó, a lányoknak ez csalódás. Nekem is. 

Miközben az autóban hazafelé tartottunk, meséltem a csalódott lányomnak azokról a gondolatokról, amelyek a fejemben kavargtak. Csendben hallgatott, majd hozzátette a saját bölcsességét: Apa, ott a győzelem és a vereség is. Egyszer győzünk, máskor nem. Ma nem nyertünk, pedig úgy érzem, jobbak voltunk. Mindent beleadtunk. Nem sikerült, nagyon csalódott vagyok. Majd legközelebb.

Na igen, gondoltam, a harmadik lecke. Talán a legnehezebb, de egyben a legfontosabb is.