A kisvállalkozói réteget, köztük engem is érzékenyen érintő és kellően megosztó témával kapcsolatban három rövid történetet szeretnék elmesélni.

Kemény Dénes, olimpiai bajnok edzőnk játékosént Tatabányán is játszott, egyszer elmesélte, mire tanították a bányászok. Azt mondták neki, hogy mivel a Jóisten két szemet adott, lent a tárnában mindkettőt használnia kell a bányásznak. Az egyikkel a lába elé nézzen, nehogy megbotoljon valamiben, a másikkal kissé távolabb, a plafonra, hogy ne verje bele a fejét semmibe. Dénes ezt úgy fordította le magának, hogy az egyik szeme a legközelebbi kihíváson legyen, a másik pedig a fő célon: az olimpián. Ez a gondolkodás neki bevált.

Igyekeztem megtanulni és alkalmazni ezt. Az egyik szemem legyen a legközelebbi kihíváson, ami éppen előttem van. Igyekezzem azt a tőlem telhető legjobb minőségben teljesíteni. De a másik szemem legyen a jövőn: mi lesz, vagy lehet fél, egy, talán két év múlva, hogyan tudom – amennyire csak lehet – ütésállóvá tenni az én kis cégemet? Mi történhet, kinek mire lesz igénye, hogyan tudom megtölteni a naptáram? Nem az a kérdés, mit szeretnék csinálni, hanem az, mit kell. Nem mehetek biztosra, jós nem vagyok, de a kockázatokat csökkenteni tudom.

Két éve lehet tudni, hogy a kormányzat szigorítani fogja a Katát. Ez az adózás a hülyének is megérte, de butaság volt azt hinni, hogy örökké tart.

Kemény Dénestől és a bányászoktól tanulva tehát az egyik szemem azon volt, hogy ezt minél jobban kihasználjam. Pipa. A másik pedig azon, mi lesz, ha ez megszűnik. Okos emberekkel igyekeztünk kitalálni, hogyan lehet talpon maradni és nyugodtan aludni akkor is, ha nem várt esemény történik, ami ma már látszik, jóval radikálisabb volt a vártnál is. Egyik szem a jelenen, a másik a jövőn.

Egyszer lehetőségem volt hosszan beszélgetni Hosszú Katinkával. Megkérdeztem tőle, milyen érzés, ha egy versenyen csak hatodik lesz. Azt mondta, hogy szörnyű, de utána mindig feltesz magának egy őszinte kérdést: mindent megtett, hogy jobb eredményt érjen el? Szerinte a válasznak brutálisan őszintének kell lennie, magának ne hazudjon. Ha az őszinte válasz igen, megnyugszik. Mindent megtett, ebben ennyi volt, majd legközelebb. De ha a válasz nem, kár dühöngeni a múlton, már tudja, mit kell legközelebb máshogyan csinálnia.

Számomra ez a proaktivitásról szól: hogy arra koncentrálunk-e, amit tenni tudunk. A mi szakmánkban az elmúlt két és fél év erről szólt. Én is unom, nagyon unom, de nincs mit tenni, ez van. Kell néha dühöngeni, magunkba fordulni, valahogy kiadni a felgyülemlett feszültséget. A törvény elfogadása után három napig folyamatosan dühös voltam, szidtam mindent és mindenkit, akinek ehhez köze volt. Na jó, még ma is ezt teszem, de be kell fejeznem: jön a következő verseny, megmérettetés, és ha én nem vagyok rendben, majd lesz más. Ha én nem adok bele mindent, majd megteszi más. Én nem akarok ötödik, vagy hatodik lenni. Erről szól a versenyszféra.

Egy kedves ügyfelem szokta mondani, hogy ahol mi játszunk, az a Premier Liga. Megtisztelő volt, amit mondott, elgondolkodtam rajta és igazat adtam neki. Hétről hétre kemény kihívások, nehéz feladatok, bírni kell a terhelést és a nyomást, évekbe telik, mire ide jut az ember. Futballban ez az angol bajnokság első osztálya, sokak szerint a világ legerősebb bajnoksága. Na igen, gondoltam, mondani jó, megélni is, de a Premier Ligának nem csak bajnokai vannak. Onnan ki is lehet esni.

A másodosztály is magas színvonalú, de kevesebb a pénz és óriási tülekedés van a feljutásért. Jobb lenne abból kimaradni. A mi szakmánkban ez is egyértelmű: amit elértünk, csak pillanatnyi állapot. Ha elveszítjük, majd jön más a helyünkre és indulhat a brusztolás, hogy oda jussunk, ahol egyszer már jártunk. 

Szóval néhány vacak nap után arra jutottam, hogy ugyan nem tetszik a helyzet, de ez rajtam kívül senkit sem érdekel. Legalább készültem rá. Az egyik szemem azon lesz, hogyan hozom ki ebből is a legjobbat, a másik azon, középtávon mi legyen. 

Magamat nem csapom be, utálom az egészet és a hátam közepére sem kívánom, de mégis, igyekszem arra koncentrálni amit tenni tudok még akkor is, ha más út könnyebb lenne.

Mert kutya kemény a Premier Liga, pláne úgy, hogy benne játszani nem jog, hanem lehetőség, azonban mégis a legjobb hely, ahol hétről hétre megmérettetheti magát az ember.