December végén elvittem a gyerekeket a ValMar koncertjére. Az élőnek hirdetett bulin a „zenekar” dobosból és egy gitárosból állt, azonban ők sem játszottak minden dalban. Gyenge volt a vizuál, döcögött az énekhang és a hangosítás. De nem is ez számított.
A lényeg a kontent volt: időnként több social media expert volt a színpadon, mint zenész. Ment a pózolás a kamerának, de a közönséget nem zavarta, ugyanezt csinálták. Nekem csalódás volt, a gyerekeim lelkendeztek – különösen, amikor az ott készült fotókat, videókat nézték. Külcsín. Ott voltunk, #highlife.
Aztán elmentünk Krakkóba. Airbnb-n a képek és az értékelések alapján remeknek tűnő lakást foglaltam. Odaérve jött a csalódás. A képeken nem látszott a ragadós padló, a kevés ágynemű, a tönkremenő elektromos rendszer, a használhatatlan fürdőszoba és persze nem volt említés arról sem, hogy a fejünk felett önérzetes milleniálok akarnak majd bulizni. De az értékelések szerint ez nem számít, a helyszínen korábban készített posztok is azt sugallták, itt minden rendben van. Kifelé igen. #beentheredonethat
Hazajöttünk és egy nyugodt estén megnéztem egy ígéretes film, (a Menü) előzetesét. Vagány volt. Jó sztori, szép képek, jó színészek, poénok, kedvet kaptam hozzá, megnéztem. Csalódás. Felszínes volt, logikátlan, bugyuta és elkapkodott.
Tavaly rengeteg munkám volt, ki tudja, mit hoz nekem 2023. A tapasztalatok hatására megígértem magamnak, hogy bár úgy tűnik, ilyen lett a világ, én nem leszek ilyen.
Nem tudom, milyen a külcsínem, nem is érdekel. De nem akarom, hogy rossz legyen a belbecs, hogy bennem is csalódjon valaki, mint én a Valmarban, a krakkói lakásban, vagy a sokadik szépen fényképezett, sokat ígérő, de belülről üres és buta, tizenkettő egy tucat hollywoodi filmben.
Úgyhogy csapassuk.
#2023goals
Megjelent Linkedinen, 2023. január 10-én.
