Pörgünk, mint állat. Időre mindent és mindenhová. Határidők, feladatok, e-mailek, tennivalók. Meg akarunk felelni önmagunknak, otthon és a munkahelyen egyaránt, állandó teljesítménykényszerben élünk. Van egy történetem arról, hová vezethet ez. 

Igaz történet alapján

Három éve nem voltam szabadságon, mondja a tréning egyik résztvevője. Negyvenes, de jóval többnek néz ki. Szünetben csikkig szívja a cigit, már a másodikat tíz perc alatt. A másik kezében ott a mobilja, folyamatosan nyomkodja. Kell, csak ennyit mond.

Olyan, mint egy megfeszült rugó.

Idegesen dobog a lábával, nem találja a helyét, nehéz lekötni a figyelmét. A gondolatai messze járnak. Pár hete költözött el otthonról, ennek a kapcsolatnak is vége. Megint egyedül van, őt nem érti meg senki. Mérges, bosszús. A munkába temetkezik. Fáradt, állandóan fáradt.

Reggel bőven időben érkeztem, de megelőzött. A kilenc órás kezdés előtt másfél órával már a számítógépe felett ült dühöngve, mert „nem hiszem el, hogy mindenhez én kellek”. Gyors reggeli kézfogás után fordul is vissza a monitora felé, Excel táblák, grafikonok, piros, zöld, sárga cellák. Türelmetlenül várja, hogy az éjjel írt leveleire megjöjjenek a válaszok.

Este nyolc óra után jött el az irodából, majd otthon hajnalig dolgozott. Négy kávét iszik kezdés előtt. 

Napközben ritkán szólal meg, de ha igen, előtör belőle a cinizmus. Rajta kívül mindenki hülye, a cég többi részlege különösen. Nem tudnak azok semmit, mondja. A cég sem jó irányba megy, régen minden sokkal jobb volt. Egyre több a munka, az adminisztráció, egyre kevesebb idő jut az értelmes dolgokra. A cinizmus mellé düh és rejtett agresszió párosulnak, ilyenkor a csoport tagjai sem konfrontálódnak vele. A „merre mentek, mi a célotok” kérdések hallatán megakad. Mond valami általánosságot, jobbnak látom nem nyaggatni. Nyakig van a mókuskerékben.

Az első nap végén vacsoránál összegyűlik a csapat. Nem munkáról beszélgetünk, hobbi, sport, közélet, sztorik, néhány pohár bor mellett. Neki mindenről a munka jut eszébe, csak arról tud, vagy akar beszélni. Egy idő után kimarad a beszélgetésből, elhallgat, egyik pohár vörösbor követi a másikat. A cég így, a cég úgy.

Neki csak a cég van.

A második nap reggelén nyűgös, nyúzott. Mikor feküdtél le, kérdem, amire egy morcos „soká” a válasz. Este tíz óra után ment fel a szobájába másfél üveg bor után és még dolgozott. Bírom én a gyűrődést, mondja, mikor a második doboz cigarettája fogy el. Halkan megkérdi, mikor végzünk délután, mert még vissza kellene menni az irodába. Száz kilométerre vagyunk onnan. Tudom, veti oda, és már a telefonját nyomkodja.

A kollégái szerint ilyen volt és ilyen is marad.

Egy gyerek, két válás, ugyanaz munkahely húsz éve. Ezerrel pörög, mindig elérhető, hétvégén is dolgozik, maximalista. Teljesítménykényszere van, ezt várja el tőle a cég, számára is ez az alap: minden sürgős és minden fontos.

Nincs, és nem is lehet megállás, az a gyengeség jele volna. Délután alig várja, hogy indulhasson. Megszoksz, vagy megszöksz, mondja, majd rohan az autójához, fülén a telefonja, kezében a cigi, a méregerős presszó kávé maradéka az asztalon. A mókuskerék sosem áll le.

A tréning után fejben napokig velem marad.

Annyira máshogyan gondolkodik mint én, érdekes figura. Tisztelem a lelkesedését, a hűségét, az elkötelezettségét, a munka iránti alázatát. Őt magát is. De valahol sajnálom és nem is akarok belegondolni, van-e bármije is a cégen kívül. Azon gondolkodtam, hogy mi lenne vele, ha a cég nem lenne, vagy ha ő nem lenne a cégnél. Egy évvel később újra hívnak. Várom a találkozást, kíváncsi vagyok, mi van vele.

A neve azonban nincs a névsorban.

Hátha csak adminisztrációs hiba, gondolom. Szokás szerint korán érkezem, de kezdés előtt másfél órával sem ül ott az asztalnál. Mi történt vele, kérdem a többieket. Grimasz, hümmögés a válasz. Baleset. Sietett, gyorsan hajtott, megcsúszott, elkapott egy fát. Fél éve van kórházban, nem tudjuk, mikor és hogyan jön vissza.

De itt az utódja, tudod, kellett valaki a helyére, mutatnak be egy fiatalabb srácnak. Ügyes, jól csinálja, bevált. Múlt héten véglegesítették.

Elszomorodtam. Vajon mi lesz így vele?

A mókuskerék új mókusokkal ugyan, de forog tovább.

Vigyázzunk magunkra és egymásra

Persze, az ilyenek mindig másokkal történnek. De a jelenség létezik. A WHO szerint a munkahelyi kiégés már betegség. Van kiút belőle, de az első feladatunk, hogy felismerjük a jeleit.

Túlterheltek vagyunk? Zavaró az elismerés, a visszajelzés hiánya? Állandó teljesítménykényszert érzünk? Felborult a munka és a magánélet egyensúlya és már magunk sem tudjuk mikor? Talán így tudjuk szőnyeg alá söpörni mindazt, amivel nehéz szembenézni? Vagy mindez menekülés otthonról a biztos, kiszámítható keretek között működő munkahelyre?  Állandóan fáradtak vagyunk? Csökkent a motivációnk, a lelkesedésünk a munkánk iránt? Cinikusak, negatívak lettünk? Ezek az első, korai jelek. 

Segítenek, hogy még időben észbe kapjunk.Persze felmerülhet a család, a vezető, a HR-es és a közvetlen kolléga felelőssége is, de a legjobb, ha magunkra vigyázunk.

Ha az első jeleket észleljük, kezdjük apró lépésekkel.

A megoldás mindig egyéni, de létezik kiút. Valakinél napi 10 perc testmozgás lesz az. Másnál pusztán fejben dől el. A harmadik otthon kikapcsolja a telefonját, a negyedik új munkahelyet keres, az ötödik több időt szán a hobbijára. A hatodik szakemberhez fordul. Apró, megfontolt, egyéni lépések kellenek.

De egy szabályt érdemes fejben tartani

Néha lassítsunk, vagy az élet lassít le minket.