Azt mondja az egyik barátom, hogy sokszor próbálkozott már az 5 km lefutásával, még sosem sikerült neki. Mondtam neki gyere, fussunk egyet közösen. Biztos voltam benne, hogy teljesíteni fogja a távot és azt is tudtam, hogyan. De neki nem mondtam meg. 

Szeretek futni, bár mennyiségben és sebességben is a futottak még kategóriájába tartozom, de 5 km-t álmomból felkeltve is lefutok.

Megbeszéltük, nincs rohanás, ha elfárad, sétálunk kicsit, aztán megint kocogunk, a tempót ő határozza meg. A kedvenc útvonalamra hívtam, ahol egy kör 2 és fél km. Ezt nem árultam el neki, annyit mondtam, két kört futunk.

Egyetlen szabályban egyeztünk meg: megállni tilos

Végig figyeltem rá, az elején vissza kellett fogni, de séta nélkül futotta le az első kört. Itt kérdezte meg először, mennyinél járunk. Másfél, mondtam, pedig már kettő és fél volt. Kocogtunk, keveset sétáltunk, figyeltem rá és tartottuk az egyetlen szabályt: nem álltunk meg. A második kör végén kérdeztem, hogy bírod? Most vagyunk háromnál. Pedig már ötnél csippant az órám. Bírom, menjünk még, mondta. Kicsit nyögvenyelősen, de a harmadik kört is teljesítettük. 

Négy és félnél vagyunk, húzzuk meg a végét, mondta. A maradék erejét is beleadta és 500 méter múlva boldogan állt meg. Megvan, zihálta. Itt kezdtem el én nevetni. Tudod, mennyit futottál? Persze, ötöt. Francokat, nyolcat. Hazudsz. Nem, nézd meg az órám. Na menj a picsába! El sem hitte, a levegőt kapkodta, de le sem lehetett törölni a vigyort a képéről. 

Elterült a földön és két percig ott is maradt. Aztán nyújtás közben kérdezte, hogy a fenébe sikerült neki? 

Volt ennek egy lelki és egy fizikai része, mondtam. A fizikai, hogy nem hagytam, hogy elfusd az erőd, hogy az egekbe szökjön a pulzusod, lehetett sétálni, amikor a szervezeted erőt gyűjtött. A lelki az volt, hogy nem nyomasztottalak az öttel, nem tudott demotiválni, hogy még messze a vége. Ugyan nem fogtam a kezed, azt meghagyom a feleségednek, de mégis, itt voltam veled, figyeltem rád. Próbáltam levenni rólad a terhet és egyszerűek voltak a szabályok: ne állj meg. Ráadásul remek társaság vagyok. Az utolsó kivételével mind igaz, sóhajtott, majd elindultunk hazafelé. 

Pár hét múlva hívott, hogy lefutotta a tizet. Azóta többet és gyorsabban fut, mint én. 

Ez a történet gyakran eszembe jut, amikor túlterhelt, nyomás alatt dolgozó kollégák tucatjait látom nap mint nap, akik betegség miatt hosszabb, rövidebb időre kihullanak. Ez van, a multi versenysport, vannak győztesek, és vesztesek, mondják.

Palma sub pondere crescit, avagy súly alatt nő a pálma

Ez egy latin közmondás, ugyanis a pálma levélzete a törzs csúcsán nő, minél magasabb a fa, nagyobbak és nehezebbek a levelei, a növény annál vastagabb törzset növeszt. A törzsének tehát a saját, egyre nagyobb súlyát kell elbírnia és nem azt, amit kívülről aggatnak rá. 

Így van ez az embereknél is. A terhektől egyre erősebbek leszünk, ám adott mennyiséget bírunk el fizikailag, lelkileg és a kelleténél sokkal nagyobb súly megtörhet minket. Gyakran kéretlenül kapjuk ezeket, a munkahelyünkön általában a vezetőnktől, feladatok formájában. 

A vezetőnek nincs egységes receptje, hogy ki mennyit bír el. Neki ezt látni, próbálgatni kell, átlagban annyival terhelni a kollégáit, amennyit elbírnak. Ha kevés, unatkozunk, ha sok, nyavajgunk, ha a kettő között, fejlődünk.

Sokat segít, ha a vezető és beosztottja tud és mer erről beszélni egymással, mert kemény hetek és felmondások előzhetők meg ezzel. Mert ha a beosztott szól, hogy főnök, ez sok, lehet, hogy ezt fogjuk hallani: 

A terhelés időszakonként változhat, azonban mindegy, mit vár el a cég, a vezetőnek egyet nem szabad: 

Nem szabad folyamatosan túlterhelni a beosztottakat, vezetői felelősséget, feladatokat hatáskör és döntési lehetőség nélkül a vállukra rakni, teljesíthetetlen határidőket kitűzni, közben kreatív megoldásokat várni, majd a vezetőnek karját széttárni és azt mondani:

Hja, gyerekek, teher alatt nő a pálma!