Céges képzéseken akadnak nehéz esetek, különösen, ha közép- vagy felsővezetőkkel dolgozunk. Könnyen kaphatunk epés, elsőre sértőnek tűnő beszólásokat. De a nehéz helyzetek edzik a trénert és ezek mutatják meg, mennyit értünk a szakmához. Elmesélek egy ilyen esetet.

Egy pénzügyi cégnél dolgozó értékesítési vezetők tréningje kezdődik. Ők már tapasztalt vezetők, nekem ez az első napom velük. A megbízó külön szólt a program előtt, hogy az egyik résztvevő, Patrik véleménye nagyon fontos lesz a későbbiekben. Pont ő az, aki késve érkezik, a bemutatkozó körig unottan ül, majd amikor az elvárásairól kérdezem, ezt mondja: „Figyelj, én 200 ezer forintot keresek egy nap. Másfél órát adok neked, ha nem tudsz értelmeset mondani, szünet után nem jövök vissza. Köszönöm.” Majd továbbadja a szót.

Puff, ezt jól megkaptam. Tizenkét szempár figyelte, mit reagálok. Egy pillanatra elgondolkodtam, mit tegyek, mert az ilyen esetekben nincs egy csoda mondat, ami mindent megold. Megfogtam a szék karfáját. Senki sem kérte, hogy álljak emberek elé, de ha már ott vagyok, tegyem jól a dolgom.

„Jött egy felhő, mi leszállt közénk”

Nagyot nyeltem, de azon voltam, hogy ez ne látsszon. Patrik sikeres vezető, remek eredményekkel, de nehéz természettel. Látszott rajta, hogy semmi kedve itt lenni. Az indokot keresi, hogy felállhasson. A széken hátradőlve, keresztbetett lábakkal épp elővette a telefonját. Kitette az evezőket: nekem ezt is szabad.

Szemébe néztem, határozottan, kedvesen, mosolyogva annyit mondtam: oké. Egy szóval sem többet.

Pontosan tudtam, hogy ez nem rólam szól. Talán már mindegy is, mit kért a megbízó. Azt is, hogy ezt nem ott és akkor kell elintézni. Azt is, hogy joga van hazamenni. De el akartam érni, hogy maradjon – részint érte, részint magam miatt is, mert az én tréningemről nem szoktak csak úgy felállni.

Ha tudni akarod, maradt-e szünet után, van értelme tovább olvasnod.

„A buli indul, nincs kiszállás”

Emberünk arcizma sem rándult. Vágyta a figyelmet, de nekünk trénerként nem az egyén, hanem a csoport a fontos. Ugyanakkor a tudása hasznos lehet a többiek számára is, ám fontos, hogy ezt a magas egót a csoport érdekében keretek között tartsuk. Ez feladat.

Trénerként kell az alázat, tudnunk kell, hol a helyünk: mi nem nevelünk, nem ítélkezünk, nem kell ügyesebbnek, okosabbnak lennünk, mint a résztvevők.

Tanítunk, fejlesztünk. Ehhez meg kell értenünk a helyzetüket, de nem kell elfogadnunk azt: Patriknak a munka volt az élete. Neki időpocsékolás volt ez a képzés. Megértettem, de nem törődtem bele.

A tréneri székben ülve számtalan hibát elkövethetünk, de szerintem a legnagyobb az, ha ilyenkor harcba szállunk. A harcnak két kimenete lehet: győzünk, vagy veszítünk. Ha veszítünk, régen rossz. Ha győzünk, akkor is kikapunk.

• Felvehetjük a kesztyűt, de a végén mindenképpen a csoport veszít. Ha a vitát a tréner nyeri, (kicsi az esély) majd vélt győzelme tudatában körbetekint, elsősorban riadt tekinteteket fog látni, mert a csoport tudja, mi vár rá, ha szólni, vagy ellentmondani mer. Ha veszít, oda a még ki sem épített respektje. Egyiket sem akarjuk.
• Megkérdezzük tőle, mit szeretne, mire lenne szüksége, hogy maradjon – mintha a mi felelősségünk lenne, hogy marad-e. Ez nem kívánságműsor, mi van, ha olyat akar, amit nem terveztünk, amit a megrendelő nem kért, vagy amire a csoport többi tagjának nincs szüksége? Egy ember érdeke nem írhatja felül a nap tervezett menetét, szóval ezt inkább kerüljük. Megadjuk a tiszteletet, azonban bocs, de nem ő diktál.
• Mély beszélgetésbe kezdünk és meg akarjuk fejteni, miért ilyen. Nagyon coachos. Ő nyer, megkapja a vágyott figyelmet. Közben a teremben van még egy tucat ember, aki ilyenkor hátradől és mozizik, telik az értékes idő. Élvezik a látványt és várják a show-t, de valójában nem ezért jönnek.

Szóval nincs harc. Valamit mégis tenni kell, mi vezetjük a csoportot, állni kell a vártán. Annyit mondtunk, oké. De mit csináljunk utána?

„A szárnyad ég, de nincs leszállás”

A tréningen a tréner van kisebbségben : bár felül a gálya, de alul a résztvevők árja, ám ezt ki lehet használni. Megint alapgondolatok jönnek:

• a résztvevőt nem legyőzni, fejleszteni kell
• senki egóját nem kell letörni, csak kezelni
• fontos, hogy bízzunk a folyamatban és a csoportban.

Elmondtam, mit miért csinálunk a tréning során. Miért vagyunk itt, hogyan fogunk dolgozni, mi fog történni. Miért lehet ez jó nekik. De elég a szavakból, csaptam a térdemre, jöjjenek a tettek. Dolgozni kezdtünk. A bemutatkozó kör után egy gyakorlati feladat következett, 200 ezres Patrikot a csoport előtt kértem meg rá, hogy játssza el a vezetőt. Egy ilyen magas labdát le akart csapni, vállalta.

A gyakorlat azonban – hogy, hogy nem – sikertelen lett. Az ő vezetésével. Sikertelen. Skandallum. Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak. 

Nekiültünk megbeszélni, arra készült, hogy beleütöm az orrát a hibába. Hogy minősíteni fogom, leszólom, hogy támadok. Ő ezt tette volna. De én nem.

Tudatosan nem ítélkeztem, nem minősítettem. Csak kérdeztem. Arra voltam kíváncsi, hogy szerinte a csoport hogyan élte meg a gyakorlatot. Hogy vezetőként mit csinált jól és mit nem.

De nem csak tőle kérdeztem meg, hanem a többiektől is. Patrik szerint minden király volt, a csoport szerint közel sem. Aztán jól kibeszéltük, vita alakult ki a résztvevők és Patrik között arról, mi a jó és mi nem. Én hallgattam és rámutattam, hogy a csoport mást várt a vezetőtől, mint amit kapott.

Kiemeltem azokat a pontokat, amiket a csoport szerint Patriknak máshogyan kellett volna. Mindezt kedvesen, támogató szemlélettel, tisztelettel és határozottsággal.

"Jött egy egó és leszállt közénk"

Emberünk rájött, ő sem tud mindent. Klassz visszajelzéseket kapott – ráadásul a kollégáitól. Nem mindegyik esett jól neki, de ilyen az élet. Kezeld helyén, mondtam. Aztán jött a következő gyakorlat, ahol azonban bár akart, de már nem lehetett vezető, mást kértem meg rá, ez nem one man show.

Az a gyakorlat ráadásul sikerült, a csoport megtapasztalt egy másik stílust és amikor azt kibeszéltük, elhangzott Patrik véleménye is, kifejezetten jó gondolatai voltak.

Már mindannyian tudtuk, ő sem tökéletes. Abban bíztam, erre már ő is rájött. Eltelt a másfél óra, jött a szünet. Ittam egy kávét és vártam, mi történik. Nyugodt voltam: ha menni akar, menjen. Negyedóra múlva folytattuk és ott ült a székén. A telefonja kézben, de ha megkértem, eltette. Szóba sem hoztam a reggeli esetet, vittük tovább a programot, mintha semmi sem történt volna.

"Égő vágy vad táncot jár"

Persze, nem lett kezes bárány, de nem is kell neki. Ő nem bárány volt, hanem farkas. A maga módján beállt a sorba. Tiszteltem ezért. Határozott, céltudatos és tudja, mit akar. Ez vitte előre, tette sikeressé.

Nem volt célom, hogy letörjem az egóját: ez az egó hozta el idáig. Kell neki. Ahogyan a csoportnak is. A cél csak az, hogy – nevezzük így - az egó olyan szinten legyen, amivel még lehet dolgozni, amit lehet integrálni a csoportba, és amit a csoport hajlandó befogadni.

A második nap végén a zárókörben megkérdeztem tőle, hogyan élte meg a két napot. Szemembe nézve ennyit mondott: oké.

Nem mosolygott. Értettem.