Tréner a pálya szélén
2019. augusztus 20. írta: mbudai

Tréner a pálya szélén

mate_2_2.jpeg

A tréneri munkában gyakran nem látom a közös munkánk tényleges eredményét. Mindig szeretném tudni, mi volt a hatása, hozadéka a közös munkának, de ez az ajándék ritkán adatik meg, hiszen nem vagyok, nem is lehetek ott a résztvevőkkel a mindennapjaikban. De vannak különleges alkalmak, amikor mindent láthatok. Elmesélek egy ilyet. 

A prezentációs tréningek azért különlegesek számomra, mert látható, hallható a résztvevők fejlődése. Ennek prémium, sőt, de luxe verziója, amikor valódi előadásra készíthetek fel embereket.

felkeszules_2.jpgA felkészülés a munka legkevésbé látványos, ámde legfontosabb része

 Ez azt jelenti, hogy lesz egy előadás, vagy konferencia, ahol nekik elő kell adni – adott az időpont, téma, a tartalom és a csomagolás viszont még hiányzik, ezt együtt kell összeraknunk. Ezt csináltuk most végig a Kellys Bicycles, egy kerékpárokat gyártó és forgalmazó cég magyar csapatával.

Ez már nem játék

Sokan utálnak mások előtt beszélni, ezért bizonytalanok, aggódnak. Az én feladatom, hogy mindezek, és a gyakori időnyomás ellenére fel tudjam készíteni őket arra, hogy elérjék, amit akarnak – hogy nekik szóljon a taps, ők arassák le a babérokat és sikerélményük legyen a végén.

 Általában nagy a tét és a stressz, itt nincs helye a mellébeszélésnek, a félig jó megoldásoknak, az eredmény, vagy annak hiánya látható, hallható lesz az előadás során. 

Talán éppen ezért, a tét miatt ez a kedvencem. A feladat szépsége az, hogy ezen az úton én vihetem végig őket. Olyan ez, mint a hegymászás, egyszer fent, máskor lent. Az alapoktól indulunk, átgondoljuk a sarokpontokat, majd örülünk, amikor az alapötletből lassan kialakul a beszéd váza.

miki_proba_2.jpgPróba közben az ásványvizes üveg is lehet mikrofon

 Együtt mászunk ki a gödörből, amikor mégsem akar olyan lenni, mint az előadója, hiszen csak így lehet hiteles és hatásos. Örülünk, amikor mégis megvan, majd újra gödörbe kerülünk, amikor a próba nem sikerül, majd ráébredünk, hogy milyen kevés időnk van már és még mennyi munka van hátra – aztán ettől megint megijednek, de meglepetésből lesz még néhány. Fel és le, közösen, miközben szorít az idő és nagyon gyorsan...

Eljön a nagy nap

Egy nagy rendezvény, konferencia előtti nap estéje kész bolondokháza. Mindenki rohangál, szervez, krízist kezel, anyázik, stresszel, óriási a nyomás. De amikor már áll a színpad mi próbálunk, újra fent és lent vagyunk. Tetőfokára hág az izgalom, ami jól látszik ilyenkor – a prezikből elmegy az erő, hiba csúszik a szövegbe, gyakran én vagyok a rossz fiú a beszólásaimmal, a nyaggatásaimmal. Nem akar olyan lenni, mint amit már várnak maguktól – egy újabb gödör.

 foproba_2.jpgMindjárt kezdünk - itt már csak biztatni szabad, kell a megerősítés, az önbizalom.

Az utolsó simítások jönnek – bizonyára nem vagyok ilyenkor a kedvencük: ne így, inkább úgy, ne ide, oda állj, kezdjük elölről, még egyszer meghallgatlak, várj, újra, elölről, ezt a részt még egyszer, satöbbi.

Van, amikor utálnak, mert mennének, szabadulnának, de én nem engedem el őket egészen addig, amíg készen nincsenek. Ilyenkor tetetem le a telefonokat némán az asztalra, és szánjuk rá az időt, amennyi szükséges. Közben nincs nyomkodás, koncentrálunk. Én is, velük együtt.

Fent és lent – erről szól az egész folyamat. A kemény munka mindig kifizetődik. Aztán másnap elhangzik a varázsszó:

Showtime!

A terem megtelik emberekkel. A tegnap még rohangáló technikusok már csendben ülnek, tudják, mi a dolguk. Minden kész. Égnek a reflektorok, működik a vetítés, forognak a kamerák. A hangfalakból halk zene szól, morajlik a tömeg, pár perc és kezdünk. 

miki_en_hatul.jpgOtt vagyok a háttérben, izgulok, pedig nincs miért

 

Én a terem szélén állok, ahol nem lát senki és olyat teszek, amit jobb, ha senki sem lát: borzasztóan izgulok értük. De ezt ők nem láthatják, nehogy még a végén rájuk ragasszam.

Már a pálya szélén vagyok.

Ők állnak csinos ruhában a színpadon és teszik azt, amire együtt készültünk. Már nem szólhatok bele, nem tehetek semmit, csak láthatom és hallhatom, mire jutottunk közösen. Már csak az eredményét láthatom annak, amit végigcsináltunk.

  br_nagy2_2.jpeg

 

Fantasztikus érzés. Állni az árnyékban és látni, hogy azok az emberek, akik pár hete még magukban sem hittek, akik részben az én munkámnak köszönhetően fejlődtek most a fényben állnak.

Tudni, hogy részem van benne.

 m_nagy2_2.jpeg

 

Látni, ahogy mosolyognak, ahogy magabiztosak, hallani a jól felépített beszéd közben kiváltott spontán tapsot, a közönség reakcióját és a boldogságot a résztvevők arcán, amikor leülnek a helyükre.

Velük együtt megélni a sikert.

 

mp301828_2.jpg

 

A gratulációnál hallani tőlük a mosolygós szabadkozást, hogy nem is úgy mondtam, ezt kihagytam, pedig mindketten tudjuk, hogy nem az a lényeg, mi maradt ki, hanem az, ami elhangzott.

Látni, ahogyan ismeretlenek gratulálnak nekik, hallani, ahogyan elismerik őket, látni őket felszabadultnak, boldognak, sikeresnek.

 

gratulacio_3.jpeg

 

Aztán inni egy üdítőt, nagyot pacsizni velük, elköszönni, majd beülni az autóba, elindítani a zenét, feltekerni a hangerőt és hazavezetni úgy, hogy igen, ma is ügyesek voltunk.

De ők különösen.

 

(fotók: Molnár Péter és Kerékgyártó Péter)

A bejegyzés trackback címe:

https://jegtoro.blog.hu/api/trackback/id/tr7215017296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása