A tréneri munkában gyakran nem látom a közös munkánk tényleges eredményét. Mindig szeretném tudni, mi volt a hatása, hozadéka a közös munkának, de ez az ajándék ritkán adatik meg, hiszen nem vagyok, nem is lehetek ott a résztvevőkkel a mindennapjaikban. De vannak különleges alkalmak, amikor mindent láthatok. Elmesélek egy ilyet.
A prezentációs tréningek azért különlegesek számomra, mert látható, hallható a résztvevők fejlődése. Ennek prémium, sőt, de luxe verziója, amikor valódi előadásra készíthetek fel embereket.
A felkészülés a munka legkevésbé látványos, ámde legfontosabb része
Ez azt jelenti, hogy lesz egy előadás, vagy konferencia, ahol nekik elő kell adni – adott az időpont, téma, a tartalom és a csomagolás viszont még hiányzik, ezt együtt kell összeraknunk. Ezt csináltuk most végig a Kellys Bicycles, egy kerékpárokat gyártó és forgalmazó cég magyar csapatával.
Ez már nem játék
Sokan utálnak mások előtt beszélni, ezért bizonytalanok, aggódnak. Az én feladatom, hogy mindezek, és a gyakori időnyomás ellenére fel tudjam készíteni őket arra, hogy elérjék, amit akarnak – hogy nekik szóljon a taps, ők arassák le a babérokat és sikerélményük legyen a végén.
Általában nagy a tét és a stressz, itt nincs helye a mellébeszélésnek, a félig jó megoldásoknak, az eredmény, vagy annak hiánya látható, hallható lesz az előadás során.
Talán éppen ezért, a tét miatt ez a kedvencem. A feladat szépsége az, hogy ezen az úton én vihetem végig őket. Olyan ez, mint a hegymászás, egyszer fent, máskor lent. Az alapoktól indulunk, átgondoljuk a sarokpontokat, majd örülünk, amikor az alapötletből lassan kialakul a beszéd váza.
Próba közben az ásványvizes üveg is lehet mikrofon
Együtt mászunk ki a gödörből, amikor mégsem akar olyan lenni, mint az előadója, hiszen csak így lehet hiteles és hatásos. Örülünk, amikor mégis megvan, majd újra gödörbe kerülünk, amikor a próba nem sikerül, majd ráébredünk, hogy milyen kevés időnk van már és még mennyi munka van hátra – aztán ettől megint megijednek, de meglepetésből lesz még néhány. Fel és le, közösen, miközben szorít az idő és nagyon gyorsan...
Eljön a nagy nap
Egy nagy rendezvény, konferencia előtti nap estéje kész bolondokháza. Mindenki rohangál, szervez, krízist kezel, anyázik, stresszel, óriási a nyomás. De amikor már áll a színpad mi próbálunk, újra fent és lent vagyunk. Tetőfokára hág az izgalom, ami jól látszik ilyenkor – a prezikből elmegy az erő, hiba csúszik a szövegbe, gyakran én vagyok a rossz fiú a beszólásaimmal, a nyaggatásaimmal. Nem akar olyan lenni, mint amit már várnak maguktól – egy újabb gödör.
Mindjárt kezdünk - itt már csak biztatni szabad, kell a megerősítés, az önbizalom.
Az utolsó simítások jönnek – bizonyára nem vagyok ilyenkor a kedvencük: ne így, inkább úgy, ne ide, oda állj, kezdjük elölről, még egyszer meghallgatlak, várj, újra, elölről, ezt a részt még egyszer, satöbbi.
Van, amikor utálnak, mert mennének, szabadulnának, de én nem engedem el őket egészen addig, amíg készen nincsenek. Ilyenkor tetetem le a telefonokat némán az asztalra, és szánjuk rá az időt, amennyi szükséges. Közben nincs nyomkodás, koncentrálunk. Én is, velük együtt.
Fent és lent – erről szól az egész folyamat. A kemény munka mindig kifizetődik. Aztán másnap elhangzik a varázsszó:
Showtime!
A terem megtelik emberekkel. A tegnap még rohangáló technikusok már csendben ülnek, tudják, mi a dolguk. Minden kész. Égnek a reflektorok, működik a vetítés, forognak a kamerák. A hangfalakból halk zene szól, morajlik a tömeg, pár perc és kezdünk.
Ott vagyok a háttérben, izgulok, pedig nincs miért
Én a terem szélén állok, ahol nem lát senki és olyat teszek, amit jobb, ha senki sem lát: borzasztóan izgulok értük. De ezt ők nem láthatják, nehogy még a végén rájuk ragasszam.
Már a pálya szélén vagyok.
Ők állnak csinos ruhában a színpadon és teszik azt, amire együtt készültünk. Már nem szólhatok bele, nem tehetek semmit, csak láthatom és hallhatom, mire jutottunk közösen. Már csak az eredményét láthatom annak, amit végigcsináltunk.
Fantasztikus érzés. Állni az árnyékban és látni, hogy azok az emberek, akik pár hete még magukban sem hittek, akik részben az én munkámnak köszönhetően fejlődtek most a fényben állnak.
Tudni, hogy részem van benne.
Látni, ahogy mosolyognak, ahogy magabiztosak, hallani a jól felépített beszéd közben kiváltott spontán tapsot, a közönség reakcióját és a boldogságot a résztvevők arcán, amikor leülnek a helyükre.
Velük együtt megélni a sikert.
A gratulációnál hallani tőlük a mosolygós szabadkozást, hogy nem is úgy mondtam, ezt kihagytam, pedig mindketten tudjuk, hogy nem az a lényeg, mi maradt ki, hanem az, ami elhangzott.
Látni, ahogyan ismeretlenek gratulálnak nekik, hallani, ahogyan elismerik őket, látni őket felszabadultnak, boldognak, sikeresnek.
Aztán inni egy üdítőt, nagyot pacsizni velük, elköszönni, majd beülni az autóba, elindítani a zenét, feltekerni a hangerőt és hazavezetni úgy, hogy igen, ma is ügyesek voltunk.
De ők különösen.
(fotók: Molnár Péter és Kerékgyártó Péter)