Az idei évről egy húsz évvel ezelőtti este jut eszembe. Egy barátommal szórakozni mentünk, jó volt a buli, de egyszer csak öten kaptak minket körbe és meg akartak verni. Nem hagytuk magunkat, mégis sikerült nekik. Megijedtem, de talpon kellett maradni és vigyázni egymásra. Ma már csak nevetünk rajta, de az egyik ütés helye azóta is látszik a homlokomon.
Lehetett volna ez egy vacak év is, de nem lett az. Homlokomon a buli nyoma.
Ahogy a buli, 2020 is jól indult
Március 11-én este mondtam a feleségemnek, hogy június végéig heti hat napot fogok dolgozni, annyi munkám van, izgalmas feladatokkal, remek napidíjakkal. Nem örült, de egyetértettünk, most kell menni, amikor lehet. Nagy terveink vannak és nem adják őket ingyen.
Aztán másnap reggel megtudtuk, hogy covidos lett az egyik munkatársa. Az önkormányzat arra kért minket, vigyük haza a gyerekeket az iskolából, óvodából és maradjunk otthon. Kora délután felhívtam az ügyfeleimet a hírrel, mindenki lemondott mindent.
Estére üres volt a naptáram, egy délután alatt kvázi munkanélküli lettem.
Komoly ütés volt, meg is szédültem tőle. De ahogyan húsz évvel ezelőtt, idén is talpon kellett maradni. A mi iparágunkat szinte lenullázta a járvány és engem ez nagyon megviselt. Megijedtem, nagyon nem voltam jól. Másnap a kanapén búsulva néztem a szőnyegen játszó családomat és nem tudtam, mi lesz velünk a következő hónapokban. Felelős vagyok értük, meg kell oldanom a helyzetet, de fogalmam sem volt, hogyan.
Egy hét kellett, mire letisztultak a dolgok
Úgy döntöttünk, a munka várhat, először magunkat helyezzük biztonságba. Március közepén vidékre költöztük, béreltünk egy gyönyörű és tágas tanyát Ladánybenén. Rendbe tettük az alapokat: volt életterünk, (nem bírom a bezártságot) fizikailag biztonságban éreztük magukat és pénzügyileg is megterveztük a következő hónapokat. Amikor ezek letisztultak, megnyugodtam és lett energiám mással foglalkozni.
A kert egy része Ladánybenén. Jót tett a környezetváltozás.
Az én hivatásom, hogy tanítok. Máshogyan, mint az iskolában, de akkor is. Azt tudtam, hogy ezt akarom folytatni, de azt még nem, hogyan, egy irányt láttam, a digitális tréningeket, amikről március elején még semmit sem tudtam. Éjszakákat töltöttem külföldi képzéseken, a gyakorlás miatt ingyen tartottam digitális tréningeket bárkinek, aki vevő volt rá. Kollégákkal osztottuk meg a tapasztalatainkat, együtt fejlődtünk, holott időnként minden porcikám tiltakozott a műfaj ellen. Nem nyerni akartam, csak talpon maradni és talpon tartani a környezetemet is.
A feladat adott volt: meg kellett tanulni és a tőlem telhető legmagasabb színvonalon csinálni. Iszonyú meló volt és csak kis részét élveztem.
Segített, hogy nem voltam egyedül, de senkit nem érdekelt, tetszik-e, van-e hozzá kedvem, mert menni kellett. Aztán a befektetett munka meghozta az eredményét.
A dolgok lassan, de biztosan működni kezdtek.
Most, december végén jó visszatekinteni. Az egyik legfontosabb, hogy elkerült minket a betegség. Rengeteget volt együtt a család, soha máskor nem lesz ennyi időnk egymásra. Nagyon sokat tanultam, több lettem szakmailag, és szerintem emberileg is.
Nyugodt lelkiismerettel tudom azt mondani, hogy nekünk ez egy jó év volt
Egészségesek maradtunk, imádtam vidéken élni, remek emberekkel ismerkedtünk meg, tele vagyok élménnyel, ráadásul megtaláltuk az új otthonunkat és már birtokba is vettük. Megtudtam, hogy a közvetlen környezetemre, barátokra, kollégákra jóban és rosszban is számíthatok. Cégtulajdonosként, családapaként fontos, hogy pénzügyileg sem volt rossz év.
Számomra az év képe: először ülök a még teljesen üres és felújításra váró lakásunkban.
Szenteste a kanapén azt kérdeztem magamtól, minek köszönhető, hogy ez az év is jó volt nekünk? Kiokoskodtam hogy azért, mert nem érdekeltek minket a körülmények. Önmagunk felmentése helyett meghoztuk a szükséges döntéseket és nyavalygás helyett cselekedtünk. Ez sokat segített tavasszal.
De ősszel már nem lett volna elég
Május végén Benővel, az ócsai Sarokház étterem tulajdonosával beszélgettem, aki azt mondta, azért ment elég jól nekik a lezárások idején is, mert több lábon állnak.
Nézd, mondta, van étlapunk, csinálunk menüt, van pizza, fagyi, szállítunk házhoz, jók vagyunk rendezvényekben, figyelünk a minőségre, a személyzetre és megbecsüljük a vendégeket. Ha valamelyik nem is megy, a többi talpon tart minket.
Elgondolkodtam, és ennek köszönhetően júniustól tudatosan készültem az őszre. Igazodni kelett a körülményekhez és az adódó lehetőségekből kihozni a legtöbbet. Az elején fogalmam sem volt, hogyan kellene, de mire októberben bedurrant a második hullám, már készen voltam.
Arra törekedtem, hogy több lábon álljak, építsek arra, amiben jó vagyok, tudjak minőséget adni és becsüljem meg azt, amim van.
Évek óta üzletileg négy fontos lábon állok. A négyből kettő és felet elvitt a járvány, de a felkészülésnek köszönhetően megálltam másfélen is. Jól mentek ugyan a digitális tréningek, de ősszel csak ez már nem lett volna elég.
Amíg lehetett, voltak balatoni biciklizős, Bükkben túrázós szabadtéri tréningek, amikor már nem lehetett, megtanultam podcastokat készíteni, komoly igény volt vezetői coachingokra, szervezetfejlesztő feladatokra online is. Lehetne mondani, volt már jobb is és igaz is lenne. De ilyen körülmények között ez is varázslatos volt.
Új műfajt kellett kitalálni, amíg lehetett, mentek a túrázós tréningek a Bükkben.
Az őszi munkáim 80%-át egy évvel korábban még nem tudtam volna megcsinálni
20%-át pedig nem akartam volna. Tanultam és fejlesztettem magam, és ahogyan lenni szokott, a kemény munka megint kifizetődött. Hosszú Katinka mesélte pár éve, hogy ha egy versenyen csak ötödik lesz, de úgy érzi, mindent, de tényleg mindent beleadott, nyugodtan jön ki a medencéből, mert akkor ebben ennyi volt. Hasonlóan érzem most magam.
Apait, anyait beleadtam ebbe az évbe, semmi sem maradt bennem, ennek köszönhetően fejben nagyon kimerülve, de hálásan és elégedetten ültem a karácsonyfa alatt. Elég jó év volt, amit tudtunk, kivettünk belőle. Közösen, mert a családommal, a barátainkkal és a kollégáimmal együtt csapatmunka volt, .
Egy éve még fogalmam sem volt, mit jelentenek ezek. Sok most sincs, de igyekszem. :)
Szóval a húsz évvel ezelőtti este. Akkor is nagy pofont kaptam, idén is. Akkor is talpon kellett maradni, idén is. Akkor is vigyázni kellett egymásra, idén is. Az akkori pofonnak máig látható nyoma maradt, itt van a homlokomon. Ez az időszak sem múlik majd el nyomtalanul.
Legyen úgy, most is, hogy pár év múlva már csak nevetünk az egészen.
Addig viszont dolog van, nem érünk rá panaszkodni.
