Vége van, elmentek. Az előbb még élő, zajos tréningteremben hirtelen nyakamba szakad a csend. Hol hangok, zajok, gondolatok, emberek keveredtek, már üresek a székek, a flipchart papír is magányosan lóg a falon. Sokat és sokáig készültem erre a programra és nagyon akartam, hogy jó legyen, beleadtam apait, anyait. Hogy sikerült-e, vagy sem – már eldőlt. Egyedül vagyok.
Gondolatok kavarognak a fejemben, talán túl sok is egyszerre. Érzések, kérdések, benyomások kergetik egymást szédítő tempóban, majd hirtelen mind eltűnik. A széken ülve úgy engedek le, mint egy lufi, amiből kiszökik a levegő.
Hosszú ideig csak ülök és nézek ki a fejemből. Olyan vagyok, mint egy lassú, őskori számítógép: percek telnek el, amíg újraindulok. Gondolat egy szál sem, elment az erő, oda a lendület. Meredten bámulok egy pontot, de csak nézem, nem látom. Magam sem tudom, hogy vagyok. Kérdésekre nem válaszolok, értelmes mondatokat hiába vársz tőlem ilyenkor. A rendszer lassan bootol, a szoftver betöltéséig percek telnek el. Ezek a béke, a csend percei.
Hosszú ideig csak ülök és nézek ki a fejemből. Olyan vagyok, mint egy lassú, őskori számítógép: percek telnek el, amíg újraindulok. Gondolat egy szál sem, elment az erő, oda a lendület. Meredten bámulok egy pontot, de csak nézem, nem látom. Magam sem tudom, hogy vagyok. Kérdésekre nem válaszolok, értelmes mondatokat hiába vársz tőlem ilyenkor. A rendszer lassan bootol, a szoftver betöltéséig percek telnek el. Ezek a béke, a csend percei.
Aztán lassan feláll a rendszer. Az egymást kergető gondolatok helyett először csak azok foszlányai kerülnek elő és tűnnek is el nyomban. Mire valami eszembe jut, már el is felejtem. Mintha egy-egy puzzle kerülne az üres asztalra, de ezek egyelőre nem passzolnak egymáshoz. Aztán egyre több és több lesz, lassan összeáll a kép, visszatérnek a kergetőző gondolatok és észreveszem, hogy a felszolgáló percek óta pakol a teremben.
Felállok, feladat van, menni kell, indulni tovább.
Vége van, elmentek. Ideje, hogy én is induljak. Vár a család.
